Nova Huta. Alatta pedig Şinteu. Ezt írja a településjelző táblán, az egyik kanyarban, az Élesd és Szilágysomlyó, ha úgy tetszik Bihar és Szilágy megye közötti, majdhogynem tökéletes országúton, ahol a hegyek kőhullásait is dróthálókkal védik és még a nyergesvontatóknak is külön parkolókat alakítottak ki.
Aki ismeri a romániai útmenti településnevek leírásának a szabályait, az tisztában van vele, hogy a község szlovák lakosainak a száma túl kell lépje a húsz százalékot ahhoz, hogy Nova Hutaként jelenjen meg. De ha egy kissé utána néz, akkor arra is rájön, hogy a magyarul Sólyomkővárnak nevezett település, a hozzá tartozó három falu, majdhogynem teljesen szlovák, a templomokból és temetőkből pedig az is kiderül, hogy katolikus.
A szlovákokat a tizenkilencedik század elején az osztrák birodalom telepítette ide, egyrészt üvegfúvókként, másrészt pedig favágókként, akik a környező tölgyfákból biztosították a magas kvarctartalmú homok olvasztásához szükséges fűtőanyagot. A környékbeli üveghuták már nem működnek, de a helybeli szlovákok a bukaresti szlovák főkonzul közreműködésével létesítettek az egy olyan skanzent, amely évről-évre bővül. Nem csupán állandóan teltházas vendéglő működik itt szlovák ételekkel is italokkal, hanem forog az egykori vízimalom kereke és a malomban az asszonyok reggel-estig sütik a réteseket. Az ott összegyűjtött egykori szlovák házak sem üresek, a kovácsműhelyben a vendégek szemeláttára és füle hallattára csattognak a kalapácsok és pörölyök, egy másik házban nemcsak bemutatják az egykori üvegkészítés technológiáját és az üvegfúvást, hanem a legkülönbözőbb méretű palackokat és más üvegedényeket is kiállítottak, és létezik egy olyan épület, amelynek a falán ezt írja: Paleniţa – Casa Pălincii, azaz a Pálinka Háza. A ház másik oldalán pedig ott egy hatalmas dokumentum, amely történelmi források felidézésével szépen leírja a pálinka név és a gabonából, valamint a gyümölcsökből kezdetleges lepárlással majd később egyre bonyolultabb eszközökkel történő italkészítés történetét.
Szerepelnek ott olaszok, franciák, írek, az ismertebb nevek között pedig Károly Róbert és felesége, Erzsébet, Mátyás király, Petru Rareş és többen mások, ami pedig a legérdekesebb, dokumentumokkal igazolják, hogy a magyar pálinka vagy a román pălincă a szlovák palenka szóból ered, ennek alapja pedig a tizenhatodik századbeli balenka, aminek kezdeti formája az oalenka volt.
Mindezt nem véletlenül mondtam el, mert szeptemberben Székelyföldön négyszer két hétvégi képzéssel fizetéses Pálinkafőző Akadémiát hirdettek, a magyarországi Pálinkafőzők Egyesületének pedig nem tetszett ez a megnevezés, már ezt megelőzően is szóvatették, hogy amit itt főznek, az nem lehet pálinka, hanem csak párlat.
De akkor szegény székelyek vajon miért nevezték az egykor köménymagra, meggyre, szilvára, borókabogyókra öntött szeszeket pálinkának?
Én a pálinka-filozófia helyett inkább a megnevezés második felével foglalkoznék. Hogy miért nevezik a pálinkafőzésre való felkészítést, a foci- és hokiképzést, a tenisz-, az ökölvivó és bírkozó képzést, a szakács- és cukrászmesterség oktatását és a jó ég tudja még mi mindent Akadémiának?
Persze, mert jól hangzik.
Tehát Vivat Academia!
Mindenhol az életben, amíg csak a tudós- és művésztársadalomnak ebből a hagyományos kifejezéséből is nem lesz párlat!