Az elmúlt pár napban két lagziban is voltam. Az egyiket a Gyimesekben tartották, a másikat Háromszéken. A fiatalok – és itt elsősorban az életüket összekötő két párra gondolok, de a megállapítás a vendégseregre is érvényes – természetesen szépek, jól öltözöttek, elegánsak voltak.
Az egyik esküvőn a fiatal pár és a meghívott fiatalabb vendégsereg jelentős része külföldön él és dolgozik, sokan ott eresztettek gyökeret, teremtettek otthont, alapítottak családot, de a jeles sorsfordító eseményekre hazajönnek: házasodni, keresztelni, olykor temetni. A kötelék a szülőfölddel, a családdal erős – mint bizonyítja itthoni jelenlétük – még ha páruknál nem is annyira erős, hogy hazahozza őket. Van, aki hosszútávra tervezi a külföldi létet, más csak ideiglenesre szánja a határokon túli pénzkeresést, hogy megalapozza itthoni egzisztenciáját, megint mások nem terveznek. Abban valamennyien egyetértenek, hogy aki megtapasztalja bizonyos nyugati társadalmak polgárközpontú, egyszerű ügyintézését, rögtön visszakívánkozik a civilizált nyugatra, amint itthon a burjánzó bürokráciával kell megküzdenie, nem beszélve a román nyelv okozta nehézségekről.
A másik esküvőn itthon maradt, boldogulásukat itthon kereső – és a jelek szerint azt meg is találó – fiatalok voltak többségben, alkották a társaság zömét. Ők a maradás mellett döntöttek, jelentős részük diplomás, van, aki szakmájában dolgozik, mások vállalkoznak. Jövőjüket – egyelőre – itthon tervezik, s itthon nemcsak megszülik és megkeresztelik gyermeküket, hanem itthon is akarják felnevelni. Többé-kevésbé megküzdenek a román nyelv rejtelmeivel és naponta megharcolnak a burjánzó bürokráciával, vállalják a nyugatinál kisebb keresetekért nyugati áron kínált áruk és szolgáltatások kifizetését.
Mind a két esküvőn – mint már említettem – a fiatalok szépek, jól öltözöttek, elegánsak voltak, szépen, kulturáltan mulattak, részeg, hangoskodó embert nem láttam. A konyha mindkét helyen remek volt, akárcsak az italbár kínálata. S a zene is olyan volt, hogy a mulatságba meghívottak – tartozzanak bármilyen korosztályba – megtalálják a zenei ízlésüknek megfelelő talpalávalót.
Ilyenkor számos ismerőssel találkozik az ember, és alkalma nyílik ismeretlenekkel beszédbe elegyedni. Nagyon tetszett mindkét társaság nyitottsága az idősebb korosztály felé, tisztelettel viseltetve irántuk, s bármi volt a beszédtéma, tájékozottan, elfogulatlanul szóltak hozzá és mondandójukat érvekkel támasztották alá. Öröm volt mindkét társaságban elvegyülni, eszmét cserélni.
Hajlamosan vagyunk kizárólagossági kategóriákban gondolkodni „a mai fiatalokról”: van, aki elítéli a távozókat, a kilépőket, az ideiglenes vagy végleges kinti létet választókat, megbélyegezve őket azzal, hogy elhagyták, elárulták, cserben hagyták szülőföldjüket; mások az itthon maradottakat írják le, mondván, hogy csak az élelmesebbje, az életrevalóbbja megy el, s a szerencsétlenebbje, élhetetlenebbje marad itthon anyuka szoknyája, apuka védő karjának oltalma alatt. Holott a téma sokkal bonyolultabb, nem lehet és nem szabad elítélni egyik kategóriát sem. Minden bizonnyal mindenkinek jó oka volt arra, hogy úgy döntsön, ahogyan döntött. Legtöbben felelősen, a következmények ismeretében fogalmazták meg a menni vagy maradni dilemmára adott választ. Meg ezt a korosztályt nem szabad elintézni az „óh, ezek a mai fiatalok” legyintéssel, mert a mai húszasok, harmincasok sokkal érettebbek, józanabbul gondolkodók, pragmatikusabbak és alkalmazkodóbbak, mint a szüleik korosztályának tagjai – azaz mint amilyenek mi voltunk. Számomra ezekkel a tanulságokkal szolgált az a két esküvő, amelyen az elmúlt pár napban részt vehettem.