Nem tudom, a kedves hallgatók hogy vannak a politikai szakértőkkel, akik mindig mindenkinél többet tudnak és a média különböző ágazataiban vagy a világháló közösségi oldalain rendszeresen megnyilatkoznak. És nem is akárhogyan, hanem kijelentenek, megállapítanak, leszögeznek, számukra nem létezik a „talán”, az „ esetleg” , a „véleményem szerint”, ők mindig csalhatatlanok és nemcsak az események színét és fonákját látják, hanem legalább huszonötször meg is pörgetik, hogy bármiféle apró kis töredékre fel tudják építeni a saját elméleteiket.
Az alaszkai Trump és Putyin, a washingtoni Trump és Zelenszkij, illetve Trump és az uniós valamint a NATO-vezetők találkozója után legalább tucatnyi méhraj együttes kirajzásához hasonlóan lepték el a közbeszédet a szakértők és a fogadás piros szönyegének a méretétől, az elnöki gépeket kisérő vadászgépek alakjától és az orosz külügyminiszter polójától kezdve az ovális iroda berendezéséig, az amerikai elnök íróasztalától az ukrán elnök zakójáig, az ültetési sorrendig mindent elemeztek, a politikusok használta szavakról, hangsúlyokról, mosolyokról, gesztusokról nem is beszélve. Méghozzá olyképpen, hogy bármiféle apró jelből a világ újrafelosztására, a globális válságra, a migrációra, Kína előretörésére, ukrajnai tartományok elcsatolására, biztonsági garanciák sokaságára vagy lehetetlenségére, az unió versenyképtelenségére és elhibázott döntéseinek a sorozatára lehessen következtetni.
Igen, a szakértők, egy személyben, mindent tudnak, mindenre megcáfolhatatlan választ adnak és amikor hallom a szavaikat, mondataikat, gyakran elgondolom, vajon miért nem ők vezetik az országokat, a világot, a globális gazdaságot, a pénzügyeket, a klimapolitikát, a természetvédelmet, a hadügyminisztériumokat és a hadseregeket, hiszen mindenhez értenek, ők a huszonegyedik század igazi reneszánsz emberei.
Persze, a szólás- és véleményszabadságba sok minden belefér és nem is zavarna annyira, ha nem tudnám, hogy a valós életben egy-egy kormány- vagy államfő, egy-egy nemzetközi intézmény vezetője mögött a valódi szakemberek százai és ezrei, mindenféle területre szakosodott intézmények tucatjai és immár a mesterséges intelligenciával is állandóan kutatott, mondhatni végtelen adathalmazok állnak, amelyek átfogják nem csupán a teret, hanem az időt is, bármiféle döntés előtt a lehetséges változatok tömkelegét dolgozva ki.
A szakértőknek azonban mindez nem jelent semmit. Bármihez tudnak olyan párhuzamokat keresni, amelyek saját nézeteiket igazolják és mindössze a jól ismert politikusok neveit emlegetve képesek arra, hogy bármelyik ország bármiféle földrajzi, népességi és más jellemzőit könnyedén átugorják. Számukra nincs Franciaország, csak Macron, nincs Olaszország, csak Meloni, nincs Oroszország, csak Putyin, nincsenek kisebb-nagyobb nyugat-európai országok, csak Brüsszel, mint a két lábon járó főgonosz és nép is csak akkor van, ha éppen le kellenne váltania azt a politikust, akit saját vezetőjük, akinek a szolgálatába szegődtek, nem kedvel vagy egyenesen utál. Ennek megfelelően nyilvánvalóan a szakértők véleménye is változik. Egyik hétről a másikra képesek homlokegyenest az ellenkezőjét állítani annak, amit napokon át hajtogattak és olyan tökélyre viszik a különböző beszédekből kiragadott idézetek használatát, hogy azok mindig mindennek a magyarázatára alkalmasok.
A közösségi média hajlamosít arra, hogy saját magunkat is szakértővé léptessük elé és mércét, mértéket, arányokat feledve mindentudókként szóljunk hozzá a világ dolgaihoz a magunk porszemnyi területéről.
Ne tegyük!
A nevetségesség kockázata jóval közelebb áll hozzánk, mintsem sejtenénk!