A mai részben Gárdonyi Gézáról, Babits Mihályról, illetve Kölcsey Ferencről lesz szó.
Augusztus 3-án volt Gárdonyi Géza születésének százhatvankettedik évfordulója; az 1863-ban, Ziegler Géza néven, Agárdpusztán napvilágot látott íróról, költőről, drámaíróról egyebek között ez olvasható Pintér Jenő Magyar irodalomtörténet című átfogó munkájában: „Írásmódja nem rokon sem Jókai Mór, sem Mikszáth Kálmán, sem Herczeg Ferenc stílusával; egészen másképp ír, mint bárki a koráig föllépő elbeszélők és színműírók közül. Munkáiból mélabús költőiség árad, hangulata és bája van minden írásának, eredeti zenéje prózájának. Társtalan író volt, magános fa kartársai között. Szellemének gyökerei a magyarság ezeréves földjéből táplálkoztak, őserejű művészetét nem rontotta meg semmi idegenszerűség.” Gárdonyi ezt vallotta a magyar nyelvről: „Minden nemzetnek főkincse a nyelve. Bármit elveszthet, visszaszerezheti, de ha a nyelvét elveszti, Isten se adja vissza többé.”
E megfontolandó szavak után rátérek Babits Mihályra, aki kevéssel több mint nyolcvannégy éve, 1941. augusztus 4-én hunyt el. Tőle két idézettel készültem mára. „A nyelvkincs egyúttal gondolatkincs. Akinek több szava van, több ismerete van. Sőt, mivel a rokon értelmű szavak sohasem egyértelműek, akinek több szava van egy dologra, több gondolata is van róla. Lelked építő szekrényében kockák a szavak, oszlopok a szólamok.” Szintén Babits Mihály mondta, hogy „ha felelsz tanárod kérdésére, gondolkodni tanulsz, ha összefoglalod, amit tanultál, beszélni”.
A mai rész harmadik szereplője a kritikusként, politikusként és reformerként ismert Kölcsey Ferenc, aki kétszázharmincöt éve, 1790. augusztus 8-án látta meg a napvilágot. A Himnusz szerzőjétől két idézettel készültem, amelyeket még most is érdemes megszívlelni. Az első így szól.
„Meleg szeretettel függj a hon nyelvén, mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog, s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld és tanuld más mívelt népek nyelvét is… de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.” Szintén Kölcsey Ferenc mondta, hogy „teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél, ez az első és elengedhetetlen…”