Nemrégiben a két világháború közötti időszakban megjelent székelyföldi román sajtót olvasgattam, és számos írással találkoztam, amelyben a szerzők kevés érvvel, de annál több indulattal bizonygatták a székelyek román eredetét, vagy legalábbis a magyar nemzettől való különállását. Tehát az akkori közvéleményformálók a különállás, a különbözőségek hangsúlyozásával a székelyek magyar voltát kérdőjelezték meg. Az elmélettel, no meg a felsorakoztatott érvekkel a rendszerváltás utáni időszakban is találkoztunk, manapság is találkozunk, és ahogy elnézem társadalmunk mai állapotát: még hosszú ideig találkozni fogunk. A székely–magyar különbözőség kérdésével azonban nemcsak román történészek írásaiban és főként politikusok retorikájában találkozunk, hanem gyakran a magyarok körében is, ezt szolgálják a különböző statisztikákban a székelyeket önálló nemzetiségként való feltüntetésére irányuló kezdeményezések. A regionális identitás megfogalmazása, megélése és másoknak való megmutatása rendjén van, ugyanis ezek az identitások léteznek, többé-kevésbé jól körülírhatók, megannyi sajátos jellemzőkkel rendelkezik – ami megnyilvánulhat nyelvjárásban, viseletben, szokásokban, gondolkodásmódban, hitéletben, no meg a szellemi és társadalmi élet valamennyi területén. Ez teszi színesebbé, teljesebbé a nemzetet. Esetünkben a magyart. A székelység számára pedig 1848-ban, a népek tavaszán nem volt kérdéses, hogy lemond rendi kiváltságairól és betagolódik az egységes magyar politikai nemzetbe. Ilyen előzmények után hiteltelen minden más, a különbözőséget hirdető kezdeményezés. Most azonban az egység szimbólumairól szeretnék szólni. Ilyen jelkép a székelykapu. Neve dacára a magyarság egyik jelképévé lett a nagyvilágban, minden magyar tudja, hogy ha bárhol székelykapu magasodik, kis magyar világ, magyar élet húzódik meg mögötte: magyarok lakják a birtokot vagy magyar intézménybe lehet benyitni rajta. Gondoljunk csak Törökországban, a Márvány-tenger partján fekvő Rodostó városára, amelynek hajdani magyar negyedében székelykapu fogadja a II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek száműzetésének éveiben otthont nyújtó épület látogatóit.
2023-ban egy sepsiszentgyörgyi fiatalember kezdeményezéséről adott hírt a sajtó, s a közösségi felületeken is kampány indult az ötlet támogatására: ez a fiatal LEGO székelykaput tervezett, s a cég hivatalos ötlethonlapján támogatni lehetett a tervet. A gyártó szabályai szerint a bemutatott terv a honlapon való megjelenését követő hatvan nap alatt 100 támogató szavazatot kellett kapjon; mivel ez megtörtént, újabb egy évig lehetett szavazni a projektre, ez idő alatt el kellett érni az 1000 szavazatot. Ez jóval előtte megtörtént, úgy további hat hónapot kapott egy újabb küszöb, az 5000 szavazat eléréséhez. Idő előtt ez is bekövetkezett és újabb hat hónap állt a kezdeményezés rendelkezésére, hogy beseperjen további 5000 szavazatot, ugyanis 10000 támogató voks kell ahhoz, hogy esélye legyen gyártásba kerülni a LEGO-szettnek. Ha jól értettem a honlapon olvasottakat, tegnap még 154 nap állt rendelkezésre ahhoz, hogy begyűjtsék a még hiányzó 4377 szavazatot. Látva a kezdeményezés idővonalát, úgy látom kifulladt a támogató kedv, lelohadt a székely keblet dagasztó büszkeség, hogy ne csak segédmunkásainkat, kertészeinket és mosogatóinkat mutassuk meg a „züllött nyugat”-nak, hanem értékeinket is, mint a székelykapu. Olyasmit, ami meghatároz minket, ráadásul pedig mindenki által érthető és értelmezhető – divatos, de kegyvesztett szóval élve – globális üzenetet hordozna. S még a hajdanán fából készült játékokat gyártó dán üzem is visszatérhetne általa – azaz a műanyagból készült székelykapu által – gyökereihez.
Tehát ha a székelykedésben jeleskedni akarunk, az ne részegen mecsergett katonadalokban, különállóságunkat hangsúlyozó megnyilvánulásokban, hanem értékeink népszerűsítésében nyilvánuljon meg. Több érvvel és kevesebb indulattal. Például abban, hogy szavazatunkkal támogatjuk a szentgyörgyi fiatalember ötlete megvalósítását.