Minap Brassó történelmi belvárosában sétáltam, a Vár utcában jártam, ahol rábukkantam arra az emléktáblára, amelyet Gernot Nussbächer erdélyi szász történésznek állítottak nemrég. Kevesen voltak az avatáson. Kevesen értesültek róla. A ma sajtójában egy emléktábla avatás nem éri el a szerkesztők ingerküszöbét, akik – tévesen – hasonlókat gondolnak az olvasókról is.
Gernot Nussbächert kevesen ismerték. Ma még kevesebben ismerik a nevét. A legtöbben nem is hallottak róla. 2018-ban bekövetkezett haláláról a brassói többségi sajtó nem is írt. Noha ő volt a XX. század legavatottabb szász levéltárosa, helytörténésze. Ha ugyan szabad helytörténészként aposztrofálni azt, aki az elmúlt fél évszázad egyik legjelentősebb vallási, ideológiai, oktatási folyamatának, a reformációnak a kezdeteit kutatta ott, ahonnan az Erdély szerte kisugárzott.
Nussi úr – ahogyan hívtuk – az erdélyi szászok történelmének, Brassó történetének, Johannes Honterus életének kutatója és tudósa volt.
1939-ben született a brassói Vár utca 120. száma alatti házában. Régi brassói családból származik; két dédapja – Franz Obert és Friedrich Wilhelm Seraphin – is történész volt. Az egykori Tartler-árvaházban működő óvodába járt, az elemi és a középiskolát a német tannyelvű Johannes Honterus Líceumban végezte; itt nagy hatást tett rá Maja Philippi és Carl Lang. 1956 és 1961 között a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakán tanult. Köpeczi Sebestyén József révén bebocsátást nyert a Farkas utca 8. szám alatti Akadémiai Levéltár épületébe, ahol kapcsolatba került az akkori idők vezető magyar kutatóival, és áttekintést nyert a fontos történelmi tárgyú publikációkról. Diákévei alatt feljegyezték róla, hogy szinte minden szabadidejét könyvtárakban, archívumokban töltötte.
1962–1986 között a brassói Állami Levéltárban dolgozott. 1968-ban Jugoszláviában, 1973-ban Kelet-Németországban kutatta a romániai vonatkozású okmányokat. 1975-től a Román Történelemtudományi Társaság (Societatea de Științe Istorice din România) tagjává vált. Doktori értekezését a középkori papírgyártásról tervezte írni, de a kommunista párt nem engedélyezte, hogy külföldre utazzon gyűjteményeket tanulmányozni, ezért inkább úgy döntött, hogy nem doktorál. Életműve jóval túlmutat azonban azokén, akik doktorálhattak vagy akik 1989 után kétes címet szereztek obskurus egyetemeken.
Miután testvére Svájcba, sógora és apósa Nyugat-Németországba települt át, elmozdították posztjáról, így hivatalosan 1986-tól a Brassói Megyei Könyvtár bibliográfusaként tevékenykedett. 1989-ben a Romániai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház brassói körzeti konzisztóriumának az adminisztratív igazgatója lett, majd a rendszerváltás után visszahelyezését kérte a brassói Állami Levéltárba, és 1990-től ismét ott dolgozott. Az 1990-es években több országot bejárt, számos archívumban végzett kutatómunkát, küldöttségek tagja volt, nemzetközi konferenciákon vett részt. 1999-ben nyugdíjba ment, de nyugdíjasként is folytatta kutatómunkáját.
Az utolsó németül, románul és magyarul anyanyelvi szinten beszélő (brassói) történész volt, aki a fájdalmasan korán, 60 éves korában távozó, Nussbächerrel hasonló habitusú Binder Pállal úgy vitatkozott, hogy észre sem vették ki, mikor váltott át egyik nyelvről a másikra, miközben a megértést és az erdélyiség eszméjébe vetett egyetértést ez egyáltalán nem zavarta.
Eltűnt vele egy történész nemzedék, s csak remélni tudjuk, hogy nem tűnik el az a narratíva is, amely őket jellemezte: közös múltunk kritikai vizsgálata és akár annak felülértékelése is a közös erdélyi jövő érdekében.
Az emléktábláról Herr Nussi úgy tekint le Kronstadtra, mint akit jövője is érdekel, nemcsak a múltja. Ehhez a jövőhöz Gernot Nussbächer jóságos, érdeklődő tekintete, de főleg látásmódja szükségeltetik.