Bekövetkezett az, amire még nemigen volt példa Románia Trianon utáni történetében. A román legfelső hatalom egy képviselője, igaz, immár hatalmától megfosztva, de nyilvánosan bocsánatot kért a magyar kisebbséget súlyosan sértő kijelentései miatt. Az is igaz, hogy leváltása ? legalábbis a hivatalos argumentáció szerint ? nem e miatt a vétség miatt következett be. Az Országos Diszkrimináció Ellenes Tanács ennek dacára maga elé rendelte a volt kormányfőt és eljárást indított ellene. A jelek szerint egy icipici jogállamocska mégiscsak létezik?
Mihai Tudose elfogadta az ítéletet, és Facebook oldalán elismerte, hogy inkriminált nyilatkozata gyűlöletszításként, illetve erőszakra való felbujtásként is értelmezhető volt. Ez az értelmezés azonban nincs összhangban elveivel, maga is a közösségek közötti kölcsönös tisztelet és párbeszéd híve, és elítéli az intoleranciát, a gyűlöletkeltést. Amiben rejtetten persze az az állítás is benne rejlik, hogy voltaképpen az, amit mondott, nem volt gyülöletkeltés, csak annak lehetett értelmezni. (Erről egy vicc jut eszembe: A fiatalember megszólítsa Julcsát ?Gyere a híd alá, mert meg akarlak b?.. Válasz: A célzást értettem, megyek?) A román-magyar viszonyban ez a bocsánatkérés ennek ellenére is példa nélküli. Főként akkor, ha tekintetbe vesszük azt a tiszteletkört is, melyet a volt funkcionárius a bocsánatkérés mellett még meg is fut.
Szövege így hangzik: ?Ebből a leckéből megtanultam, hogy nyilvános megszólalásaimban körültekintőbben és pontosabban kell kifejeznem magamat, nem szabad olyan értelmezéseket lehetővé tennem, melyeket nem tudok vállalni.? (Egy ideig mellesleg ?felemelt fővel? vállalta, dar asta e altă mâncare de pe?te?)
Az RMDSZ elfogadta Tudose késedelmes és csupán a Diszkrimináció Ellenes Tanács felszólítására közzétett bocsánatkérését, megjegyezve, hogy a kijelentést magát csupán a később brüsseli képviselőből kormányfővé előléptetett Viorica Dăncilă, majd Liviu Dragnea szocialista pártelnök bírálta. Az ellenzéki pártok máig sem határolódtak el a kijelentéstől.
Ami annál is meghökkentőbb, hogy Tudose nyilatkozata valójában nem volt sem félreérthető sem félremagyarázható, legfeljebb metaforikus, de akként is teljesen egyértelmű. Azt persze senki sem gondolhatta komolyan, hogy Tudose közvetlenül akasztásra szólított volna fel. Sajnos, köztünk is akadtak, akik így szerették volna értelmezni. Ennek ? a halálbüntetést intézményesen tiltó Európában ? nem is lehetett volna semmi értelme. De hogy a kijelentés a gyűlöletkeltés és az erőszakra (ami nem csak akasztásként értelmezhető) felbujtás vétségét tényleg kimerítette, ahhoz nem férhet kétség.
A ködösítés a román-magyar kapcsolatok jelenlegi állásának szintjén érthető. Ennek ellenére a gesztus értéke sem tagadható. Egészen pontosan nem lenne tagadható, ha nem olvasnánk bele a bocsánatkérést követő kommentekbe. A bejegyzések nem Tudose kijelentését, hanem magát a bocsánatkérést ítélték el, az eredeti kijelentést egyfajta hőstettként, az igazság kimondásának ?bátor? aktusaként aposztrofálták. (Hogy mit jelenthet itt a ?bátorság?, az persze szintén megérne egy misét. De hagyjuk!) Többen úgy is vélik, hogy Tudose nem volt őszinte, a bocsánatkérésre okkult hatalmak kényszerítették (szegényt).
Ez a tényállás persze Tudose kijelentésénél is súlyosabb vád alapját képezhetné. Nem csak azért, ami a kommentekben megjelenik, hiszen a nekik nem tetsző vélemények kommentelőinek zöme a világ minden táján az állampolgárok legelfogultabb, leggyűlölködőbb, legantidemokratikusabb eszméktől áthatott rétegétől származik. Az ő vélekedéseiket és indulataikat bűn lenne a román közvélemény s még inkább a román társadalom egészére rávetíteni. Az igazi problémát az jelenti, ami a kommentekből hiányzik, az elfogulatlan, tárgyilagos, a magyar követelések európai dokumentumokba foglalt létjogosultságát elismerő román megnyilvánulások.
Sajnos, nem csak az ellenzéki politikai pártok nem foglaltak állást az ügyben (azaz értettek egyet hallgatólagosan Tudose inkriminált kijelentésével), de a román elitértelmiség, az européer Ple?u, Liiceanu, Patapievici, sőt még a páratlan tisztességű Lucian Boia sem. Igaz, az utóbbinak amúgy is túl sok ?vaj? van a fején. Ámbár az autonómiakövetelések létjogosultságát, ismereteim szerint (minden könyvét olvastam) explicite ő sem ismerte el soha.
S ez már valóban aggasztó. Mert olyan képet rajzol a román társadalomról, mely talán nem is igaz. A mindennapi tapasztalatok mondatják velem, hogy bár a közvetlen emberközi kapcsolatokban is van példa intoleranciára, de a román emberek többsége, legalábbis Erdély magyarok által is lakott tájain ? még ha szaporodó kivételekkel is ? mégiscsak toleránsnak mutatkozik. Annak ellenére is, hogy a hivatalos politika száz éve vaskövetkezetességgel egymásnak uszít bennünket. (Valamiféle önkontroll ? ismétlem: a közvetlen emberi kapcsolatok szintjén ? mégiscsak működik, s ez azért akár vigasztaló is lehetne.) Azt ugyanis, hogy az autonómia gondolata és gyakorlata Európa-szerte elfogadott, román polgártársaink nem tudhatják vagy nem akarják tudni, mert a sajtó, az egyház és a politikai diskurzusok zsenge gyerekkoruk óta azt a tévhitet ültetik el bennük, hogy az autonómia eszmeisége és gyakorlata ellentmond az európai normáknak, és hogy mi, székelymagyarok természetes közösségi törekvéseinkkel a román nemzeti egységet fenyegetjük.
A nemzeti egységnek effajta értelmezése nem csupán a kisebbségek ? főként a magyarok és a romák ? érdekeit sérti, de a román állampolgári közösség demokratizálásának legfőbb akadálya is. Ebből a tévképzetből ideje lenne immár kijózanodni. S minél hamarabb, annál jobb. Nem (illetve nem csupán) a mi, hanem főként román polgártársaink érdekében.
Intoleranciára, gyűlölködésre, a méltánytalanságok cinkos elhallgatására ugyanis aligha lehet (akárcsak viszonylagosan is) egységes államot felépíteni.