Body and Soul

Bedros Horasangian, a hetvenedik életéve fele közeledő, örmény származású bukaresti író, a hazai rendszerváltás után egy ideig Románia görögországi külképviseletén dolgozott, majd New Yorkban vezette a román kulturális központot, jelenleg  csupán az írásaiból él, az Observatorul Cultural, azaz a román nyelvű Művelődési Figyelő  munkatársa, de publicisztikai szövegeit több lapban is megjelenteti. A múlt század nyolcvanas éveiben a Kriterion Kiadó felkérésére három, addig megjelent kötetéből válogattam egy magyar nyelvű negyediket, amelyik a cenzúra miatt csak 1989 után látott napvilágot, noha A magányos ló az autópályán című kötet még az előre betervezett évszámot viseli a borítóján. A remek szövegek között talán a legjobban szerettem azt a novellát, amely egy fiatal, bukaresti jazzmuzsikusról szólt, aki Coleman Hawkins-t tartotta példaképének és minden vágya az volt, hogy egyszer, valamikor, ne füstös kocsmákban játszon kommersz-zenét, hogy meg tudjon élni, hanem részt vegyen egy igazi dzsesszfesztiválon. És amikor ott állt, hogy álma végre-valahára valóra válik, akkor egy autóbuszban felejtette az alt-szaxofonját. Már-már önpusztító gondolatok gyötörték,  amikor kora reggel, szállodai szobájában, bekopogott az ajtón egy ősz öregember, aki megtalálta a hangszerét, kinyomozta gazdájának kilétét és visszaadta. Ő pedig abban a pillanatban, pizsamában, mezítláb, felállt az ágyra és csak muzsikált, muzsikált, órák hosszat, amíg zenész társai rá nem találtak és akkor sem tudta abbahagyni, mert annyira egybeforrt a zenével. Mert a dzsessz már csak ilyen. Nem akármilyen zene, hanem teljes és tökéletes érzelmi azonosulás nem csupán a hangjegyekben rögzített, hanem a belülről fakadó, improvizálható, azaz rögtönözhető, az alaptémára ráfonódó dallamokkal. Noha 1989 előtt a diktatúra résein  Romániába is be-becsorgott a dzsessz, a rendszer a nyitottabb éveiben úgy-ahogy eltűrte, sőt néhány, a témába vágó könyv megjelentetését is engedélyezte, teljességében azonban elvetette és nem zenei műfajnak, hanem a kapitalizmus és a kozmopolitizmus olyan termékének tekintette, amely nem méltó a szocializmust és kommunizmust megteremteni óhajtó újtípusú emberhez. Ezért sokat szenvedtek mindazok, akik rendszeres állambiztonsági megfigyelések alatt Bukarestben, Kolozsváron. Nagyszebenben vagy éppen Csíkszeredában dzsesszklubokat és ezekben lemezaudíciókat szerveztek. Ma már mindez a múlté, de azért nem érdemes feledni, még azokban a napokban sem, amikor éppen Hargita megye székhelyén, nemzetközi részvétellel,  a tegnap megkezdődött és vasárnap estig tartó, nyolcadik Csíki Jazzfesztivált tartják. A rendezvény induláskor, illetve még néhány esztendőn át, a Minijazz Fesztivál nevet viselte, de a kezdeményezők menetközben rájöttek, hogy nincs minidzsessz és maxidzsessz, hanem csak az a muzsika, amely a különböző, akár a legbravúrosabban megszólaltatott hangszereken is csak akkor az igazi, ha ott van mögötte az a bizonyos jazz feeling, az a belülről, az emberi lélek mélyéről fakadó érzelem, amely másokban is visszhangra talál. Body and Soul. Test és lélek. Ez a dzsesszirodalom klasszikus száma és ezzel kezdte pályáját Bedros Horasangian említett hőse is, aki alighanem ugyancsak örülne annak a muzsikusi rajzásnak és annak a vonzerőnek, amely napjainkban ezt a műfajt jellemzi szerte az országban és a világban.