Valeriu Cristea Dosztojevszkij-szótárát (a pontos címe: Dosztojevszkij szereplőinek szótára) Kolozsváron vettem meg először, még az eredeti, 1983-as kiadást. Abból tudtam meg a legtöbbet egyik kedvenc íróm szereplőiről, méghozzá egybeszerkesztetten. Én nem vagyok a legjobb jegyzetelgető, következésképpen azok az információk, hogy például hány napig tart A félkegyelmű cselekménye, és hányig A Karamazov testvéreké, nagyon is jól jönnek nekem.
A szótár különben is heroikus munka, millió cédulát kellett készítenie a szerzőnek, hogy mindent átlásson. Dosztojevszkij nagyon alapos munkás volt, több füzetben készült a regényeire, a Karamazovok kéziratának egyik lapja még rajzokat is tartalmaz. Évekig gyötrődött egy-egy tervével, nyomozott, dokumentálódott, jegyzetelt, amíg aztán megszületett a csodálatos végeredmény. Az elemzőnek követnie kellett ezt a módszert, ha igazi címszavakat szeretett volna alkotni Miskinről vagy Raszkolnyikovról.
És hát a címszavak nagyon is igaziak. Nemcsak azt tudjuk meg, mikor született mondjuk Nasztaszja Filippovna Baraskova, A félkegyelmű fergeteges szereplője, hanem azt is, ki volt az apja, ki nevelte, hogy alakult a sorsa, a cselekmény hányadik napján jelenik meg, és mi történik vele, amíg Rogozsin meg nem öli. Mert Dosztojevszkij nagy bonyodalomkavaró is volt, Szerb Antal szerint kora rémregényeinek példáját követte, szereplői folyton eltűnnek, majd megint felbukkannak. Cristea lesikálta, legyalulta a cselekmény göcsörtös deszkáját, és úgy nyújtja át az olvasónak, tisztán, fényesre lakkozva.
Közben azonban egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy egy nagyon nagy íróról van szó. A szereplő „történetének” bemutatását követően következik annak erkölcsi, belső jellemzése, a nyolcvanas években ismert Dosztojevszkij-magyarázókból vett idézetekkel. A puszta cselekmény egyenes vonalát „elgörbíti” az értelmezés: Cristea nem azt akarja mondani, hogy Dosztojevszkij zavaros, hanem azt, hogy a látszólag zavaros cselekmény nagy jellemeket bújtat, és mély lélektani problémákra világít rá. A „nagy jellemek” nem feltétlenül azt jelenti, hogy makulátlanok, de feltétlenül azt, hogy összetettek, bonyolultak: éppen olyanok, mint az élő emberek. Mint Heller Ágnes mondja Shakespeare-ről, megvan az az isteni adománya, hogy a szereplőkkel a való életben is találkozunk: a szomszéd Horatio vagy Ophelia. Nem „olyanok, mint”: éppen ők. Ez az adomány Dosztojevszkijnek is megadatott.
Mostanában divat a nagy orosz írókat fumigálni: a háborút azonosítjuk azokkal, akik nem tehetnek róla, vagy csak távolról tehetnek róla. Dosztojevszkij kétségtelenül egy pravoszláv alak volt, aki Oroszországot magasabb rendűnek tartotta a „fertőzött” Nyugatnál. Ugyanakkor viszont a lehető legnagyobb író volt, aki csak létezett a földön. Tehetsége jóval meghaladta azt a propagandát, amelyet rá lehet építeni, s amelyben minden valószínűség szerint ő maga is hitt. De hát ez az irodalom csodája: a művek mindig tisztességesebbek, mint az alkotók.