Egy barátom mesélte, hogy tíz évvel ezelőtt az akkor még kicsi unokáját el akarta vinni magával egy eseményre, de feltételül szabta, hogy csendben, rosszalkodás nélkül kell majd végig ülni. Merész dolog volt ilyet várni a nagyon is eleven természetű unokától, aki azért megígérte, hogy jól viselkedik majd, de hozzátette: lehet, hogy kicsit – de csak kicsit! –rosszalkodni is fog. Ebben maradtak, nem is történt semmi kirívó dolog az eseményen, érdemes volt megalkudni.
Valóban, már gyermekkorunkban is megízleljük, milyen jó is olykor alkut kötni a felnőttekkel, megtanulni, hogy bizonyos jutalmakért cserében érdemes lejjebb tekerni a gyermeki szertelenség és tombolás vágyát. Felnőtt korunkra aztán természetessé válik, hogy semmi sincs ingyen, valamit mindig kell tenni cserébe valamiért.
Egész életünk alkukról szól. És nemcsak a magánéletünkben, hanem a társadalom egész működésében, a politikában is. El kell felejtenünk a népmesék világát, a politika ugyanis ritkán működik tisztán az elvek mentén: a legtöbb döntés érdekek összehangolásából születik. Magát a politikát is nevezhetjük akár az alku szó szinonimájának, amennyiben elfogadjuk a 19. századi „vaskancellár”, Otto von Bismarck mondását, amely szerint „a politika a lehetőségek művészete”.
A kompromisszumok, háttértárgyalások és megállapodások lehetnek „áldásosak”, ha segítenek elkerülni a konfliktusokat, ha megakadályozzák az erőszakot, a konfliktusok kirobbanását vagy kiterjedését, hosszú távú stabilitást teremtenek, és a társadalmak számára is átláthatóak. De lehetnek „átkosak” is, ha titkosak, igazságtalan kompromisszumokat eredményeznek, csak rövid távú érdekeket szolgálnak, és új konfliktusokat készítenek elő.
Példák bőven akadnak a történelemben. A kiegyezés keretében a magyar elit és a Habsburg uralkodó között létrejött megállapodás egy ideig stabilitást hozott, de nem oldotta meg a nemzetiségi feszültségeket. A náci Németország és a Szovjetunió között megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum nem sok jót hozott az emberiségnek, mivel titkos záradékban felosztották Kelet-Európát, a megállapodás közvetlenül hozzájárult a második világháború kitöréséhez. A Jaltai konferencián az akkori győztes nagyhatalmak, az Egyesült Államok, a Szovjetunió és az Egyesült Királyság befolyási övezetekre osztotta Európát, és megteremtette a hidegháborús rend alapjait.
Ugyanígy, hosszú távon nem hozták el a megbékélést a Közel-Keleten a Camp David-i egyezmények. Viszont békés rendszerváltást tettek lehetővé Dél-Afrikában a fehér rezsim és a fekete többség vezetői között lezajlott tárgyalások. Az erőszakmentes rendszerváltás példája volt az 1990-es magyarországi is, amely lényegében az akkori ellenzék és kommunista vezetés közötti tárgyalások gyümölcse volt.
Egy darabig megnyugtató megoldásnak tűnt az iráni atomalku, amelynek eredményeként Irán és a nagyhatalmak megállapodtak, hogy a perzsa állam korlátozza nukleáris programját az ellene hozott szankciók enyhítése érdekében. Akkor valóban csökkenni látszott a nukleáris konfliktus esélye, de az alku törékenynek bizonyult, később semmissé vált, a legutóbbi események jól mutatják a következményeket.
Egyes közgazdászok az alkut úgy határozzák meg, mint „megfelezett nyereséget”. A politikában valójában inkább az a jellemző, hogy valamelyik fél hosszú távon többet veszít, mint amennyit a másik nyer. Az ukrajnai háború lezárására hivatott, annyira várt megállapodás például a realitásokat tekintve azt jelentheti csak, hogy Kijev lemond az oroszok által eddig elfoglalt területekről. Szó sem lenne tehát „megfelezett nyereségről”.
De nincs mit tenni: az alkuk a világ mozgatórugói, csak éppen az órásmester pontosságával kell tudni működtetni őket.