Olvasom, hogy Wales lehet az első a világ országai közül, ahol a választási kampányban elhangzott politikai hazugság bűncselekménynek minősül majd.
A walesi parlament már jóváhagyta az első olvasatátannak a törvénynek, amely lehetővé tenné a büntetőjogi felelősségre vonását azoknak a jelölteknek, akik hamis vagy félrevezető nyilatkozatokat tesznek a választók befolyásolása érdekében. A bűnösnek találtakat pedig eltávolíthatják elnyert tisztségükből.
Közel 20 éves erőfeszítés végére tennének pontot a wellsi honatyák a törvény elfogadásával: a kezdeményezést Adam Price indította el az iraki háború után, hogy felelősségre vonja azokat a politikai vezetőket, akik félrevezették a közvéleményt Szaddam Huszein meglévő tömegpusztító fegyvereinek említésével.
A közvélemény-kutatások szerint a választók 73%-a támogatja a tervezetet, a walesiek mindössze 9%-a bízik abban, hogy a politikusok az igazat mondják. Azt is a törvénykezdeményezés javára írják, hogy a walesi orvosok és ügyvédek már felelnek a becstelenségért, csak a politikusok képeztek eddig kivételt.
Míg a támogatók azt állítják, hogy a törvény megszegésétől való félelem ösztönözné az őszinteséget és a felelősségvállalást a politikusok körében, addig a jogszabály ellenzői arra figyelmeztetnek, hogy a törvény korlátozhatja a politikai vitát.
Társadalomtudósok emlékeztetnek arra a közismert népi bölcsességre, miszerint abból lehet felismerni a hazug politikust, hogy mozog a szája. A tudomány állása szerint ennél azért bonyolultabb a helyzet. De nem sokkal. A politikusok viszonylag ritkán hazudnak a szó szoros értelmében, de igazat sem gyakran mondanak.
„Kutatások tömkelege állítja, hogy nagyon rosszak vagyunk a hazugság felismerésében. Abból indulunk ki, hogy az emberek az igazat mondják, más szóval naivak vagyunk” – írja Christian Hart és Drew Curtis Nagyotmondók: mit mond a pszichológia a hazugságról és hogyan tudjuk elkerülni, hogy átejtsenek című könyvében.
Hart és Curtis egyebek között azt vizsgálta, hogy mennyire vagyunk képesek felismerni a hazugságokat. Az eredmény lesújtó. Csak az esetek 54 százalékában ismerjük fel őket, ami alig több, mint ha pénzfeldobással döntenénk. Ez persze nem meglepő, hiszen ha állandóan gyanakodnánk, akkor ellehetetlenülne a mindennapi kommunikáció és az együttélés. Az is igaz, hogy a statisztikát jelentősen javítja, hogy az emberek tizede nagyon rosszul hazudik, vagyis őket könnyű leleplezni. A kicsit is dörzsöltek esetében viszont még a profik – a pszichológusok és nyomozók is csődöt mondanak.
Mindennek fényében logikusnak tűnik a közkeletű feltételezés, hogy a politikusok állandóan hazudnak. Hart és Curtis kutatásai azonban rácáfolnak erre a feltevésre. A politikusok csak nagyon ritkán hazudnak. Legalábbis nem többször, mint az átlagember. Ha ugyanis lebuknak, azért súlyos árat fizetnek, mivel elveszíthetik hitelességüket. De attól, hogy ritkán hazudnak a szó szoros értelmében, még nem feltétlenül mondanak igazat, csak éppen nem bontják ki az igazság minden részletét. Handabandáznak, mellébeszélnek, ködösítenek, terelnek, kertelnek, csúsztatnak és köntörfalaznak. És persze olyan dolgokat ígérgetnek, amelyekről tudják, hogy aligha valósíthatók meg.
A politikusnak nem éri meg teljesen egyenesen beszélni: a választásokon ugyanis azok vannak előnyben, akik mindenkinek tudnak ígérni valamit. Az igazán sikeres politikusok művészi szintre fejlesztik a „stratégiai kétértelműség” eszközét: képesek úgy fogalmazni, hogy egyszerre ígérnek valamit és az ellenkezőjét is.
Miközben várjuk a walesi törvény eredményét, rezignáltan tapasztaljuk, hogy körünkben nagyon sok az igazán sikeres politikus, s hogy mennyit ér a választójog, ha egyik jelölt rosszabb, mint a másik.