A nyomtatott vagy az online sajtót olvasva, a tévét nézve vagy a rádiót hallgatva figyeltem fel az egyre jobban elharapódzó jelenségre, miszerint szóvirágokkal leplezzük a semmitmondást.
A sajtószövegek így egyre jobban hasonlítanak az igénytelenebb politikusok diskurzusára. Így nem kezdeményezünk, tervezünk, elképzelünk egy-egy rendezvényt, eseményt, ünnepséget, beruházást, épületet vagy műalkotást, hanem mindezt megálmodjuk. S nem teszünk, cselekszünk, áldozunk, küzdünk megvalósításáért, hanem dolgozunk érte. Holott dolgozni nem azért szoktunk, hogy valamit megvalósítsunk, elvégezzünk – teszem azt: azért, mert éppen ez a dolgunk –, hanem az emberekért dolgozunk. Tehát nem az állatokért. De nem is az állampolgárért, a személyekért, egy adott kis- vagy nagyközösségért, netán népért, nemzetért, hanem csupán az emberekért. S a munkát lehetőleg csapat végzi, holott a tervezésnek, kivitelezésnek, finanszírozásnak, átvételnek és üzemeltetésnek személyes felelőse van – s általában az is kapja a nagyobb bért és a prémiumot… A munkavégzést, kivitelezést, építést, beruházást pedig egyetlen szóba szoktuk sűríteni: fejlesztés. Szövegeinkben fejlesztés a 15 méteres járdaszakasz, az óvoda falának lemeszelése, a nyúlfarknyi gázcső lefektetése, a megrongálódott tetőcserepek cseréje és egy többtíz kilométeres korszerű út, autópálya építése egyaránt. S nem javítjuk a megrongálódott, tönkrement utat, nem tatarozzuk az épületet, nem pótoljuk a hiányzó tetőcserepeket, hanem feljavítjuk. Holott feljavít tárgyas igénk jelentése: „Valamely dolgot, tárgyat, folyamatot addig javít, míg el nem ér egy bizonyos magasabb szintet, jobb minőséget. Feljavítja a beteg állapotát, az élelmezést, valakinek az osztályzatát”, értelmező szótárunk példamondattal is szolgál: „Trágyázással feljavítja a talajt”. Ha meg valakiről nem tudjuk, hogy mi a szakmája, mi a beosztása, miért felel s milyen minőségében nyilatkozik, azt mondjuk vagy írjuk, hogy „az illetékes”. Sajtóanyagainkban a megkérdezett tisztségviselő, politikus többnyire nem közöl, tájékoztat, bejelent vagy kijelent, nem a nagy ritkán feltett újságírói kérdésre válaszol, hanem elárul. Mintha valami nagy titkot fedne fel… A művész pedig nem alkot, fest, rajzol, mintáz, illusztrál, hanem létrehoz. (Zárójelben megjegyzem, hogy a szoboravatókról szóló tudósításokban az esetek jelentős hányadában elfelejtjük megemlíteni az alkotó művész nevét, de zokon vesszük a szerkesztőtől, tördelőtől, korrektortól, ha az általunk jegyzett írás alatt/felett nem tüntetik fel a nevünket.) S mikor egy országos felmérés, közvéleménykutatás eredményeit ismertetjük, lazán leírjuk, hogy „a románok ennyi meg amannyi százaléka…”, holott pontosabb lenne a román állampolgárok fogalom használata, de még jobban fedné a valóságot „a megkérdezett” vagy „a válaszadó” román állampolgárok szóösszetétel használata. Az ország intézményeiről írva pedig átvettük a magyar hírügynökségi szóhasználatot, amely a Magyarországon élők számára egyértelműsíti a leírtakat: román kormány, román parlament, román bíróság vagy román rendőrség, holott Romániában élve egyértelmű számunkra, hogy a kormány, a parlament, a bíróság, a rendőrség az ország kormányát, törvényhozását, igazságszolgáltatási vagy bűnüldöző szervét jelöli, nem más országét. Kedvencem továbbra is a kolléga szó használata a munkatárs vagy alkalmazott helyett: például „az intézmény kollégái felkeresik” az igénylőket, kolléga szavunk jelentése nem azonos munkatárs szavunk jelentésével, ugyanis a kolléga „valakivel egy munkahelyen vagy egy (főleg értelmiségi) foglalkozási ágban működő személy; kartárs; a „valakinek a munkatársa” pedig azt jelenti, hogy „valakinek valamely szellemi, gyakran hivatali munkában rendszeresen v. alkalmilag segítő, vele együtt dolgozó társa.” Tehát az ápoló az orvos munkatársa, de nem kollégája; egy intézménynek pedig nincsenek kollégái, esetlen munkatársai vagy alkalmazottjai.
Mint már említettem, a sajtószövegek így egyre jobban hasonlítanak az igénytelenebb politikusok diskurzusára, s a nyomtatott vagy az online sajtót olvasva, a tévét nézve vagy a rádiót hallgatva ismételten megállapítom, hogy szóvirágokkal, üres, tartalom nélküli, divatos nyelvi klisékkel leplezzük a semmitmondást.