A Csíki Székely Múzeum immár több mint egy éve elindult kezdeményezése, hogy rendszeresen bemutatják az éppen szóbanforgó hónap múzeumi tárgyát. Persze, figyelembe véve Március 15-ét, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emléknapját, az intézmény most Bem tábornoknak egy olyan portréját ajánlja a nagyközönség figyelmébe, amelyet az a Sykó Miklós erdélyi festő készített, akinek a neve teljesen feledésbe merült a magyar művészettörténetben.
Pedig az 1818-1900 között élt művész a maga korában ismert és megbecsült festőnek számított – írja róla a múzeum munkatársa, Túros Eszter művészettörténész. Életét néhány müncheni hónap és pesti látogatás kivételével mindvégig Erdélyben töltötte. Kizárólag arcképeket festett, életművében nyoma sincs más témáknak. Bár előkelő családból származott, művészhóbortja és rangon aluli párválasztása miatt apja kitagadta, így festésből kellett eltartania magát. Önmagát képezte, autodidakta művésznek számított, mindössze egyetlen hónapig vette igénybe a jól ismert Barabás Miklós szakmai irányítását.
A kor divatja szerint elefántcsontra, öt-hat centiméteres lapocskákra festett miniatür arcképeket készített, akvarell technikával majd kissé nagyobb méretekben olajjal is próbálkozott, ezek azonban kevésbé voltak sikeresek. Leginkább festőiséget nélkülöző alkotások lettek, fő értéküknek viszont a hasonlatosság számított – szögezte le a művészettörténész.
Ezért érdekes a most közszemlére tett, Bem tábornokról készített olajfestmény, amely a forradalom és szabadságharc egyik hősét ábrázolja a korszak akadémista stílusában. A képen visszafogott tónusok uralkodnak, a vörös és arany részletek pedig a kitüntetéseit keretezik.
A portré restaurálása és kiállítása mindenképpen eredeti hozzájárulás a hét végi márciusi ünnepségekhez, mint ahogyan az is, hogy kutatók újabb vonásokkal gazdagították azt a részben még mindig ismeretlen Gál Sándor életrajzot, akinek emlékére szülőfalujában, Csíkszentgyörgyön éppen tíz esztendeje állítottak szobrot.
1817-ben ugyanis itt látta meg a napvilágot, és 1866-ban az olaszországi Nuterinában hunyt el, sírhelye mindmáig ismeretlen. De nem csupán halálát fedi homály, hanem részben életét is. Mikor ezredesnek nevezik, mikor tábornoknak, mikor kiváló gyakorlati hadvezérnek, mikor a magyar forradalom és szabadságharc nemzetőrsége majd honvédsége katonai szabályzata megalkotójának, azaz egy hadsereg felépítése és működtetése, valamint a hadi állapotok nélkülözhetetlen elméleti szakértőjének. Úgy is emlékeznek rá, mint a senki előtt meg nem hunyászkodó forradalmárra, Kossuth feltétel nélküli hívére, de az utókor ugyanakkor adott mértékben azt is tudja, hogy az emigrációban végleg összekülönbözött egykori bálványával és útjaik szétváltak. Róla és a Nyerges-tetői ütközetről Kányádi Sándor írt verset, amely mindkettőt a legendák magasságába emeli, a történelemkönyvek közül többen viszont kászonújfalusi csatának nevezik azt az ütközetet, amelyről minden március 15-én és augusztus 1-én megemlékezünk.
Persze, a történelmi tények pontos ismerete mit sem von le a megemlékezések ünnepélyességéből, csupán abban segít, hogy soha ne keverjük össze a tényeken alapuló szaktudást az irodalommal és mindenekelőtt a múltat a teljesen más körülmények között megélt jelennel.
Már pedig ez utóbbira, ezen a hétvégén, bőven látunk majd próbálkozásokat.