Piroska is, nagymamája is megérdemelte a sorsát. Büntetlenül senki sem térhet le a „jó édesanyja” által kijelölt erdei útról csak azért, mert terven kívüli virágszedéssel késleltette a kosárbéli uzsonna célba juttatását, ráadásul a tiltás ellenére szóba állt mindenféle nagyfarkú állattal, és még titkosított információkat is kiadott a nagyi házának hollétéről. De a lényeg nem ez, hanem az, hogy a kétlábú ember illetéktelenül használja az erdőt, amely a farkas élettere. Ez utóbbi szempontjából az a háromtagú család csak betolakodó. Az állat amúgy nem akarta volna megenni sem az öregasszonyt, sem a nyafogó csitrit, nem is volt éhes, de azok ketten kiprovokálták a felfalatást. A vadász pedig agresszorként késével szakította meg az emésztés békéjét.
Ugye, mennyire különbözik ennek a meseváltozatnak a tanulsága attól, amit gyerekkorunkban belénk neveltek? Erre mondják, hogy „nézőpont kérdése”, hogy eltérő „narratívákról” van szó. Igen, egyre divatosabb kifejezés, hogy narratívák küzdelme zajlik a politikai porondon.
A lexikonok szerint a narratíva egy történet vagy eseménysor elmesélésének módja. Vagyis nemcsak az számít, mi történt, hanem az is, hogyan mesélik el. A társadalomtudományokban és a médiában a narratíva inkább egy értelmezési keret, egy közösen elfogadott „történet” a világról, amely befolyásolja, hogyan értelmezünk eseményeket. Így születnek olyan kifejezések, mint „gazdasági növekedési narratíva”, „nemzeti narratíva” vagy „háborús narratíva”. A hétköznapokban az emberek általában saját verziójukat mesélik el egy helyzetről, erre mondják, hogy „ez csak az ő narratívája.”
Az elmúlt száz év történelmében sorakoztak a különféle narratívák, amelyek lehettek háborúságra hergelők vagy hamis békét megindokolók. Mindegyiknek megvolt a maga logikai vezérfonala, részigazsága, hisz tudjuk, minden narratíva nem más, mint egy több részigazságból összevarrt kabát a szabómester akarata szerint. Ily módon találtak indokokat a történelem szabómesterei arra, hogy miért volt szükség a dolgozó nép érdekében békeidőben is „proletárdiktatúrára”, vagy miért volt szükség nemzeti felemelkedéshez érveket találni több millió ember halálba küldéséhez, vagy a szocializmus konszolidált időszakaiban miért kellett elnyomni bármiféle ellenzéki megnyilvánulást a társadalmi béke nevében. Mindenre volt és van magyarázat, hiszen részben ebből is áll a politika tudománya.
A narratívák sokszor a szemmel látható dolgokkal kapcsolatosan is farkasszemet néznek egymással. Elegendő emlékeztetni az ukrajnai háborúra: az egyik változat szerint az ukrán nép kétségtelenül honvédő háborút folytat, a nyugat ebben a harcában segíti őt pénzzel, fegyverrel, a másik értelmezés szerint viszont az orosz agresszorból kiprovokálta a nyugat, hogy háborút indítson, az ukránok legfőbb bűne pedig az, hogy védekezni merészelnek, így tartva fenn a háborús helyzetet a nyugat segítségével. Két különböző lesállásból ítélik meg a globalizációt és a politikai-gazdasági integrációt: az egyik oldalán a fennmaradás egyetlen eszközének, a másik oldalon pusztító maffiás összeesküvésnek látják.
Az eddigi narratívák tulajdonképpen csak másfajta értelmezési keretet adnak a színpadon látható színdarabnak. Csakhogy közbelépett egy mindenfajta narratívát összezavaró tényező, amelyet mesterséges intelligenciának nevezünk. Ez ugyanis lehetővé teszi, hogy az említett színpadon ne azt lássuk, amit látunk, ne a szemünknek higgyünk, hanem a mesterségesen gerjesztett látomásnak. Ez a technika képes arra, hogy a mese világában egy piros kapucnis, nagyfogú, hátul lompos farkat csóváló lányt lássunk uzsonnáskosárral, mellette pedig egy trillázva ugráló, virágot legelő farkatlan farkast. Kampánycélból készített videókon így láthatunk megkomponált alakokat, avatárokat, lejárató célból duplájára növesztett politikusi pocakokat.
Így fordul visszájára minden, így válik a tényszerű valóság varázsképpé, az egykori gyermeki fantáziát megragadó mese pedig varásztalanná.