Pár nap múlva lesz tíz éve, hogy a JR Hokaido vasúttársaság megszüntette a Kyu-Shirataki vasútállomást. Nem nagy ügy, mondhatná az erdélyi magyar, hiszen mifelénk tucatjával zártak be állomásokat a szárnyvonalakon, arra hivatkozva, hogy fenntartásuk nem kifizetődő. A Monarchia idején épült állomásépületek mára fizikailag is eltűntek, elhordták azok, akiknek ingyen téglára volt szükségük.
De nem az évforduló miatt jutott eszembe a Hokkaido tartományi kis vidéki állomás története, hanem a nálunk zajló, tanügyet érintő esztelen összevonások miatt, amelyet a miniszterelnökünk ideiglenes oktatási miniszterként maga vezérel le.
De következzen a Kyu-Shirataki megálló története.
Japán északi részén, Hokkaido szigetének fagyos szívében található egy állomás, amelyet a tízes évek elejére szinte mindenki teljesen elfelejtett: Kyu-Shirataki. A hegyek és csendes erdők között elrejtve, hónapokig vastag hó borítva, az állomás úgy tűnt, hogy elvesztette funkcióját – senki sem szállt fel, és senki sem szállt le itt. A vasúttársaság a nulla utasforgalom miatt régóta a bezárását tervezte, amikor megtudta, hogy mégis van egy bérletes utas, akinek az állam fizeti a bérletét a közeli városig és haza. Egy Kana Harada nevű tizenéves lány minden hétköznap reggel itt ül fel a szerelvényre, hogy eljusson a középiskolájába, délután itt száll le, hogy haza jusson.
A japán vasúttársaság, a JR Hokkaido vezetői ekkor ahelyett, hogy bezárták volna, ahogyan az általában történik, amikor az állomások veszteségessé válnak, úgy döntöttek, hogy nyitva tartják a megállót. Három éven át a vonat csakis Haradáért állt meg ott. Sőt, a vonat menetrendjét is kifejezetten az ő iskolai órarendjéhez igazították. A vonat reggel érkezett, hogy elvigye az iskolába, délután tért vissza, hogy hazavigye.
Tiszteletből és felelősségtől vezérelve az állomást addig működtették, amíg a lány be nem fejezte tanulmányait. Amikor Harada 2016 márciusában végzett, az állomás végleg bezárt.
Egy olyan világban, ahol a gazdasági hatékonyság tűnik az egyetlen döntéshozatali kritériumnak, a japán vasúttársaság gesztusa mélyen humánus és erkölcsi cselekedet volt. A JR Hokkaido vezetése számára az a tény, hogy egyetlen diák is függött attól a vonattól, elég volt ahhoz, hogy az állomás továbbra is működjön. Nem kérdezték meg, mennyibe kerülne. Nem mérlegelték a statisztikákat. Ehelyett egy gyermek életét és jövőjét helyezték a rideg számítások fölé. Kana Harada meglehet átlagos tanuló volt, de átlagos tanuló volt Einstein is. Senkitől és a világtól sem szabad pár megspórolt yenért, lejért megvonni az esélyt, hogy előre lépjen.
A Kyu-Shirataki állomás már tíz éve nem létezik. A vasúti térképről eltűnt, de az emberek emlékezetében továbbra is az emberi méltóság és a mások iránti törődés szimbólumaként él. Bizonyítja, hogy az infrastruktúra nem csak a sínekről és a menetrendekről szól, hanem a bizalom, az empátia és a felelősség hálózatáról is.
Talán egyesek szemében pazarlásnak tűnhet, hogy egy egész állomást egyetlen diák miatt évekig nyitva tartsanak, de azok szemében, akik a szívükkel látnak, ez egy ritka nemes gesztus: az emberség diadala a profit fölött. Ahol egy profitorientált társaság képes megállni egyetlen emberért, ott az a társadalom nem vesztette el a lelkét.
Ez a történet tíz évvel ezelőtt nem azért került be a világ híradásaiba, mert látványos volt, hanem mert mélyen megható. Megmutatta, hogy Japán nem csak a szupergyors vonatok és a legendás pontosság országa, hanem egy olyan ország is, ahol a közszolgáltatást valódi elkötelezettségnek tekinti a kormány, az önkormányzatok, a cégek, még a legkisebbek iránt is.
Ja`, hogy nálunk a vonatok csak cölönkölnek, akár a valós reformok…