Néhány nap múlva négy éve, hogy Ukrajnában elindultak az orosz tankok és Putyin úgy gondolta, az általa különleges katonai hadműveletnek nevezett villámháború keretében néhány nap alatt eljutnak Kijevbe, leváltják az államfőt, megalakítják a maguk bábkormányát, amely azután úgy táncol, ahogyan Moszkvában fütyülnek, és a világot kész tények elé állítják. Majd amint telik-múlik az idő, mindenki napirendre tér a történtek fölött, hiszen nem ez lenne az első olyan regionális konfliktus, amelyen csakhamar túllépnek Földünk pörgő eseményei.
Jó, hogyha az újságíró önmagára is visszatekint, miről is írt a témában az elmúlt években és mai jegyzetemben így teszek én is.
A háború kitörését követő napokban arról szóltam, hogy a tévé adásokat, a világhálót követve, valamennyiünk számára feltűnt, milyen sok kismama igyekszik menteni saját és gyermekei életét a román, a magyar, a lengyel, a szlovák vagy éppen a moldovai köztársaságbeli határokon át, valószínű már érezve, hogy a véres és kegyetlen háborúban a lakóépületek, a kórházak, az iskolák, az egyetemek, a hivatalok, ezeket a térségeket belakó és működtető civilek egész egyszerűen kollaterális, azaz mellékes áldozatok lesznek az orosz katonai célpontok oltárán.
Hol vannak ezek a gyermekek? Mi történik napjainkban azokkal a menekültekkel, akik nem mentek tovább, hanem több tízezer számra próbáltak beilleszkedni a közvetlen szomszédságukban levő befogadó országok társadalmaiba? Hogyan sikerült ez, egyáltalán mi történt velük? Bizony, négy év teltén, jó lenne erről is olvasni, ezt is látni, hallani, mégha a média az állandó hírpörgésben már teljesen meg is feledkezett róluk. Miközben immár az ukrán főváros mondhatni teljes lakossága is ott reszket ebben a kegyetlen télben az oroszok által elpusztított energetikai infrastruktúra kollaterális áldozatai között.
A háború kitörése után egy majd két évvel azon töprengtem a bukaresti rádió nyilvánossága előtt, hogy naív pacifizmusommal soha nem gondoltam volna, a huszonegyedik században közös földünkön egy óriási politikai-gazdasági játék lesz a világ, ahol a térképek, stratégiák, a taktikák, hadi forgatókönyvek, a határok ide-oda tologatása lesz a legfontosabb, a geopolitikai és a nagyhatalmi érdekek játszmája megint maga alá akarja gyűrni az emberi közösségeket, és a magát úgymond kiválasztottnak tekintő néhány vezető avagy inkább vezér akarja megmondani, mi is történjen az egész világgal.
Persze, ez is egy vélemény volt az évek során a témában elhangzott millió és millió eszmefuttatás között és bizony nagyon szerettem volna, hogy ne történjen így.
És most, a negyedik évfordulón, sok milliónyi társammal együtt, megint csak arra gondolok, milyen jó lenne, ha esztendő teltén már nem a háború jelentené a témát. De tartok tőle, hogy 2026 még korántsem lesz a béke éve, hiába esik annyi szó róla Varsóban, Kievben, Moszkvában, Budapesten, Párizsban, Bukarestben, Berlinben, Brüsszelben vagy éppen a napokban Washingtonban, ahol akár az emberiség számára oly fontos Egyesült Nemzetek Szervezete is a következő kollaterális áldozat lehet. Igaz, ezúttal drónok és rakéták nélkül. De beláthatatlan következményekkel.