A Hargita-hegység környékén százhárom gyógyfürdőt tartanak nyilván. A nyilvántartás azonban még nem karbantartás: a százhárom gyógyfürdő java része parlagon áll, a medencék deszkái elkorhadtak. A föld gyomrából feltörő élet – a borvíz – elfolyik, anélkül, hogy szomjat oltana, vagy nyavalyákat gyógyítana. A borvizek gyógyító erejéről legendák keringenek. Szinte minden csodatevő fürdő legendája pedig úgy kezdődik, hogy „éppen arra jártak egy pásztor rühös kecskéi, belementek a földből feltörő borvízbe és meggyógyultak”.
Az elhangzott szövegrészt majdnem egy negyedszázaddal ezelőtt vetettem papírra, 2003. júniusában. Akkor azt is leírtam, hogy a hiedelem szerint a forrásokra általában bagoly vigyáz, az a fajta, amelynek rézből van egy bizonyos testrésze. De ez a bagoly is kecske képében vigyázza a forrást, elijesztve a rossz szándékú embereket. Bizonyára remekül végzik a dolgukat, mert manapság forrásaink többsége rendkívül elhanyagolt állapotban van. Fürdőink java része a nemtörődömség, a magatehetetlenség megtestesítője.
Régen a gyógyfürdők virágkorukat élték, a vagyonosabb emberek, az arisztokrácia és a polgárság fürdőre járt, hogy egészségét megőrizze és társadalmi kapcsolatait ápolja, gyarapítsa, hogy ismerkedjen meg kikapcsolódjon. A pártállami időszakban is virágoztak a gyógyfürdőhelyek, ugyanis az állam intézményei révén beutalóval szállította a munkásosztály és a dolgozó parasztság, no meg a nyugdíjas réteg gyógykezelésre szoruló tagjait, egyenellátásban részesítve őket. A félévszázados szocializmus után megszűnt a szakszervezeti beutaló, a fürdőhelyeken található ingatlanok jogi helyzete egyre kuszábbá vált, ennek következményeként pedig az épületek egy része lerohadt, összeomlott vagy téglánként, gerendánként széthordták.
Persze, a fürdőzési szokások is változtak. Ma már nem a gyógyvízben való gübbenést igénylik a jónépek, hanem a wellnessnek nevezett feredezést. Azaz a vizes élményeket, különböző hőmérsékletű és vegyi összetételű – értsd sós vagy édes – vízben való ülést, úszkálást, különböző burtyogó, buborékoló medencék használatát, szaunázást, hidegzuhanyt jelent, megspékelve relaxációs masszázzsal, különböző pakolásokkal. Érdekes, hogy míg Magyarországon nagyon hamar kihasználták az élményfürdőzés kiépítésére alkalmas természeti adottságokat – elsősorban a termálfürdőket – ahol a gyógyhatás mellett a vizes élményekre tették a hangsúlyt, nálunk későn nyert teret ez az érdeklődés, nagyon kevés helyen és viszonylag későn használták ki ezeket a lehetőségeket. Térségünkben előbb Szovátán létesítettek wellnesst, aztán felzárkózott Tusnádfürdő meg Borszék is, de a többi hagyományos fürdőhely kihagyta ezt a lehetőséget, vagy ha meg is jelent valamilyen kezdeményzéscsíra – mint például Háromszéken a Borvizek Útja uniós projekt keretében épített fürdők, a helyi önkormányzatok nem tartották gazdaságosnak működtetésüket, s így ezek a létesítmények vannak is, meg nem is.
Csíkszeredában például a hajdani zsögödi fürdő gyógyászati részét magánvállalkozás működteti, a szabadtéri strandot bérlő üzemelteti, inkább nosztalgiából, a Hellwig-fürdő helyén pedig sportparkot építettek, melőzve a víz adta lehetőségeket.
Az új turisztikai beruházások többnyire már vizes élményeket is kínálnak, ugyanis ha erre vágyik a vendég, akkor azt kell kínálni számára. Még akkor is, ha ezek az élményfürdők egyszerű csapvizet használnak, netán parajdinak mondott sót, de ritkábban borvizet. Holott bő száz évvel ezelőtt még százhárom gyógyfürdőt tartottak nyilván a Hargita-hegység térségében.