Éppen egy hete kezdődtek el az idei milanoi-cortinai téli olimpiai játékok, de van ami fölött nem tudok napirendre térni. És az nem más, mint az igen látványos megnyitó csapnivalóan rossz kommentátori szövegei a hazai tévé közvetítések román csatornáin. Amikor a hófehér ruhakölteménybe burkolózó Mariah Carey énekelni kezdte a világon nemzedékek által is legjobban ismert olasz slágert, akkor meg sem mertek szólalni, jól érződött, hogy nem tudják hová tenni az eddig angol számairól ismert énekesnő produkcióját. Azután az egyik kommentátor megszólalt, hogy ez egy Mondungo-szám. Igen, így mondta, Mondungo, noha Domenico Modugnot még az unokám is ismeri, hiszen a nyáron, telefonján, éppen ő mutatta meg nekem, hogy amikor édesanyjával Dél-Olaszországban jártak, a dallamos nevű Polignano a Mare nevű kisvárosban fényképezte le 3 méter magas bronszobrát, amely az énekest háttal a tengernek örökíti meg, amint széttárt karjaival mintha át akarná ölelni szülőföldjét. És közben, amerre ott sétáltak, mindegyre felhangzott a Volare avagy más nevén a Nel blu, dipinto di blu című világhírű száma, amellyel az 1958-as San Remo-i fesztiválon majd az Eurovízión aratott nagy sikert és voltaképpen erre emlékeztetett az amerikai énekesnő a neki egyáltalán nem fekvő olasz éneklésével.
És ha egyáltalán utána néztek volna Domenico Modugnonak, hiszen a kommentátorok előzetesen megkapják az olimpiai megnyitók forgatókönyvét, akkor azt is elmondhatták volna, hogy később parlamenti képviselő lett és 1994-ben, 66 éves korában éppen azon a Lampedusa-szigeten hunyt el, amely esztendők óta sűrűn szerepel a híradásokban, hiszen az Afrikából a Földközi-tengeren át elsősorban ide érkeznek a bevándorlók, akiket segítenek az olasz és nemzetközi emberbaráti szervezetek.
És ha már a segítségnyújtásról és az emberségről van szó, akkor talán arról is szólhattak volna, hogy miről is beszélt az ötvenévesen is gyönyörűszép Charlize Theron, Oscar és Golden Globe díjas, dél-afrikai születésű amerikai színésznő a San Siro stadion lelátóin ülő sokezres és a nagyvilág legalább milliárdnyi, tévét néző közönségének.
Bizony, manapság a trumpista nagyotmondások által annyira ócsárolt Egyesült Nemzetek Szervezetének békenagyköveteként a dél-afrikai szabadságharcos, Nelson Mandela üzenetét hozta el, miszerint a béke nem csupán a háborús konfliktusok hiánya. A béke egy olyan társadalom megteremtése, ahol mindenki virágozhat függetlenül fajtól, bőrszíntől, vallástól, nemtől, társadalmi osztálytól vagy bármilyen más különbségtől. Azt az üzenetet, amely talán még soha nem volt ennyire időszerű mint napjainkban.
És talán arról is beszélhettek volna a kommentátorok, hogy a három óriás festéktubus nem csupán kellékként volt felfelfüggesztve a stadionban, hanem a kiömlő, majd árnyalatokat létrehozó alapszínek az emberiség örök értékének tekinthető olasz képzőművészetet jelképezték, mint ahogyan azután sem mertek megszólalni, amikor Bocelli a világ egyik leghiresebb áriáját énekelte Puccini Turandotjából és ezalatt került egyik kézből a másikba az olimpiai láng.
És még bőven lett volna, amiről beszélni, de nem folytatom. Megmondom őszintén, nekem mindegyre a 2018-ban elhunyt Cristian Ţopescu jutott eszembe, aki hatalmas műveltségével képes volt színessé varázsolni az egykori fekete-fehér olimpiai közvetítéseket, amíg csak el nem tiltották a mikrofontól.
Az olimpia persze azt mutatja, hogy a sport gyorsan fejlődik, a játékok minden kellékével egyetemben.
Kivéve egyes kommentátorokat, akik legtöbbször úgy beszélnek, hogy azon kívül nem mondanak semmit, amit amúgyis mindenki lát.