Mostanában azt próbálom megfejteni, hogy az amerikai választók többsége, amelyik Donald Trumpra adta legutóbb a voksát, hogyan is értelmezte kedvenc elnökjelöltjének kampánymondatát, miszerint „Tegyük ismét naggyá Amerikát!”.
Szerintem az egyszerű állampolgár sok mindent beleképzelt ebbe a tettre hívó szólamba, például azt – gondolom én –, hogy legyen ismét világraszóló példa az amerikai ember életszínvonala, hogy továbbra is az amerikai divat maradjon meghatározó a világ fogyasztási szokásaiban, kulturális alkotásaiban, vagy hogy az „amerikaiság” fogalma legyen azonos a technológiai fejlődéssel. De felmerül bennem a kérdés: Trump tényleg csak ilyesmikre gondolt?
Arra mérget vennék, hogy az említett szavazók az amerikai „nagyságot” nem az ország területének további növelésével hozták összefüggésbe. Márpedig úgy tűnik, hogy az ingatlanügynöki mentalitásától szabadulni képtelen Trump eleve így értette azt, amit mondott a nemzet naggyá tételéről szóló felhívásában. Vagyis, hogy az Egyesült Államok nevű nagyvállalatnak terjeszkednie kell, mint ahogy az üzleti élet terén szokás a véres konkurenciaharcban. Ne szépítsük, a politikában ezt úgy nevezik: birodalmi hódítás.
Tény, hogy a tengerentúli hatalmas ország társadalma az utóbbi időben kedvezőtlen irányú változásokon ment keresztül. Gondoljunk csak a lerobbant gazdaságú „rozsdaállamokra” és mindazokra az ellentmondásokra, amelyek az embereknek nemcsak az egzisztenciális biztonságát borították fel, hanem a világról alkotott eddigi képét is zavarossá tették.
Giuliano Da Empoli olasz-svájci író egyik könyvében Vlagyiszlav Szurkovot, a másik nagyhatalom vezetőjének, Vlagyimir Putyinnak az egykori tanácsadóját idézi, aki egyik cikkében azt írta: minden társadalom az entrópia törvénye szerint működik. Ez azt jelenti, hogy a rendezetlenség mértéke nem csökken, hanem növekszik, bármilyen stabil is legyen az a társadalom, idővel növekedni kezdenek benne a káosz erői. Szurkov szerint ezt lehet bizonyos mértékig kezelni, de a probléma valódi megoldását annak exportálása jelenti. Az orosz szerző szerint a történelem nagy birodalmai úgy tudtak fennmaradni, hogy a belsejükben termelődő káoszt a határaikon kívülre száműzték. Így tettek az ókori rómaiak, korunkban pedig így tesznek az amerikaiak is. Szurkov szerint (és itt Da Empoli szó szerint idézi őt) „Oroszország is így cselekszik, számára a folyamatos terjeszkedés nem egyszerűen egy idea, hanem történelmi létezésének valódi mozgatórugója”.
A mostani káoszos világban, persze, sok hasonló, találóbbnál találóbbnak tűnő elmélet lát napvilágot. Számomra inkább az az érdekes, hogy a területhódítók milyen propagandai eszközökkel igazolták törekvéseiket. Caesar a „megelőző önvédelem” jogosságát hangoztatta a gall és germán törzsek fenyegetésével szemben. Napóleon arra hivatkozott, hogy az európai monarchiák el akarják pusztítani Franciaországot. Hitler indoka az volt, hogy a német népnek „élettérre” van szüksége. Putyin azzal érvelt, hogy Oroszországot a NATO be akarja keríteni. Mint láthatjuk, a felsorolt szereplők különböző korokban és politikai rendszerekben éltek ugyan, de meglepően hasonló retorikai mintákat használtak. A területi terjeszkedést soha nem hódításként, hanem szükségszerű, igazságos és elkerülhetetlen lépésként magyarázták saját társadalmaiknak.
Úgy vélem, Trump kilóg a sorból. Ő mintha nem is fárasztaná magát azzal, hogy ürügyeket gyártson. Jó, tudom, Venezuela esetében kicsit megerőltette magát, a drogcsempészetet és az olajat említette az elnökrablási akció igazolásaként, de Grönland bekebelezésének a tervét nem tartja fontosnak csavaros észjárással indokolni. Hacsak azt nem tekintjük érvnek, hogy nem kapta meg a Nobel-díjat, s akkor minek strapálja magát az önmegtartóztatással. Ez is valamiféle korszellemet tükröz. Ha a világon ismét mindennapivá válik a nagypolitikai erőszak, akkor valóban jogosultságot látszik nyerni az egyetlen indok, amely így hangzik: „Azért, mert megtehetem”.