Az erdélyi könyvkiadásnak van egy olyan ága, amelynek kötetei nem mindig jelennek meg a könyvesboltokban, de önmagukban roppant érdekesek és tanulságosak. Azokról a doktori értekezésekről van szó, amelyek a cím megvédése után, kissé átszerkesztve, könyv formájában is napvilágot látnak és úgy gondolom, nem csupán a témák jelentenek érdekességet és újdonságot, hanem annak tudomásul vétele is, hogyan alakul ki az az új erdélyi magyar értelmiség, amely már az 1989-es romániai rendszerváltás után született, teljesen más körülmények között nőtt fel, más tantervek alapján végezte iskoláit, a szellemi és utazási nyitottság feltételrendszerében tekint a világra és jelenleg ugyanígy dolgozik az akadémiai szférában, az egyetemeken vagy másutt.
Ennyit elöljáróban arról a nagyon eredeti könyvről, amely mostanig egy olyan, egyáltalán nem vizsgált, olykor a nagyközönséget is megérintő témával foglalkozik, anélkül, hogy bárki többet is tudna róla.
Valószínű, napjainkban csak nagyon kevesen töprengtek el azon, hogy a hivatásos csíkszeredai Hargita Székely Nemzeti Népi Együttes az elmúlt esztendőben miért változtatta meg a nevét Hargita Székely Néptáncszínházra, mint ahogyan azon sem sokan törték a fejüket, hogy a különböző kisebb-nagyobb erdélyi csoportok miért nevezik magukat mozgásszínház műhelyeknek, csoportoknak, stúdióknak vagy bármi másnak, és egyáltalán azon, hogy miért más mindez, mint amit klasszikusan balettnek, pantomímnek vagy éppen modern táncnak, netán performansznak nevezünk.
Bezsán Noémi csíki származású gyakorló koreográfus, táncos, kutató és marosvásárhelyi egyetemi tanársegéd A hiány lendülete. Az erdélyi magyar táncszínházi hálózat című, közel négyszáz oldalas könyve az első olyan jelentős kisérlet, amely megpróbál rendet teremteni ebben a műfaji bonyolultságban, olyképpen, hogy az érdeklődő és maga a színházi szakma is végre-valahára megérthesse, áttekinthesse, mi is van a fogalmak mögött.
Egykor nem létezett csak maga a színház. Jónéhány éve előtérbe került a kőszínház fogalma, hogy az állandó épületek, biztos központi vagy helyi költségvetési támogatásokkal működő intézményeket meg lehessen különböztetni azoktól a független társulatoktól amelyekben egy-egy produkcióra színészek, rendezők álltak össze és pályázati úton próbálják előteremteni az előadások költségeit. Bezsán Noémi könyvében most először találkoztam a „szószínház” megnevezéssel, amely nyilvánvalóan azokra a színházakra utal, amelyekben az elsődleges közvetítő szerep az elmondott szöveg és a szó, noha természetesen a színpadokon mozgás is van, amely kiegészítő jellegű. A mozgásszínházakban azonban a test kifejező ereje a főszereplő, ezt kisérik hang- és fény effektusok és így teremtik meg a közönség számára az átélést, az élményt, ha úgy tetszik, azt a katarzist, amelyre minden színházi előadás vágyik.
Bezsán Noémi az erdélyi mozgásszínház gyökereit többek között a gyergyószentmiklósi Figura társulat 1980-as évekbeli előadásaiban találja meg, de sorra veszi az erdélyi és a romániai táncművészeti előzményeket is. Méltán hívja fel a figyelmet a doktori munka irányítója, Jákfalvi Magdolna a könyv külön érdemére, miszerint a szerző minden erdélyi törekvést párhuzamba állít a romániai folyamatokkal is. Ugyanakkor mindvégig kidomborodik az a társadalmi háttér, amely a maga összefüggéseiben mutat rá, hogy az erdélyi kultúrának ez a sajátos területe hogyan jött létre és milyen szerkezetben érvényesül napjainkban.
Egy ízig-vérig hazai könyv, olyan újdonságszámba menő szellemi teljesítmény, amellyel ha találkozunk, álljunk meg nem csupán néhány órára, hanem akár több napra is mellette.