Alfalvi csodaként emlegetik a művészettörténészek azt a tényt, hogy Gyergyóalfalu mintegy háromtucatnyi hivatásos képzőművészt adott a magyar, no meg az egyetemes kultúrának. A diplomás művészek sorát Ambrus Imre nyitotta meg, 1959-ben végezte tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, őt követte Sövér Elek és Márton Árpád, elfogadtatva a művész státust a nagyvárosoktól, kultúrcentrumoktól távol eső vidéki környezetben. Alfalu kisugárzása Csíkszeredát is elérte: Sövér Elek és Márton Árpád társult az itt immár gyökeret vert Gaál Andráshoz, a ditrói születésű művészt Nagy Imre mester barátságával tüntette ki, ugyancsak ő segítette tekintélyével a fiatal alkotók művészi és művészetszervező tevékenységének kibontakozását. Az ő ügyködésüknek köszönhető a művészeti oktatás megszervezése a városban: a művészeti iskola 1969-ben indult egy zene szakos első osztállyal és egy képzőművészet szakos V. osztállyal. Közben egyre több frissen végzett képzőművész telepedett meg a városban bekapcsolódva a pezsgő művészeti életbe, részt vállalva a művészeti oktatásban. A tehetséges diákok zöme Marosvásárhelyen folytatta középiskolai tanulmányait, s e növendékek jórésze Kolozsváron próbált diplomázni, de szép számban akadtak, akik Bukarestben vagy Iasi-ban folytatták felsőfokú tanulmányaikat. 1974-ben egy központi rendelkezés értelmében megszüntették az integrált művészeti oktatást, szétválasztották a művészeti tárgyak oktatását az általános műveltségi tantárgyak tanításától, így a diákok a város vagy a környező falvak valamelyik iskolájában végezték általános iskolai tanulmányaikat és szakórákra bejártak a művészeti iskolába. Az önálló művészeti iskolát a rendszerváltás után alapították újra, immár teljes vertikumú – elsőtől tizenkettedik osztályig terjedő – művészeti oktatással, de csak 2008-ban sikerült elérni, hogy önálló épületben működhessen. A nehézségek viszont nem gátolták meg abban, hogy évente egy-egy osztály érettségizzen a zenei és a képzőművészeti tagozaton.
Tegnap este többek között erről is folyt a beszélgetés Székedi Ferenc legújabb művészeti tárgyú könyve, a Botár László képzőművész alkotói pályáját ismertető kötet bemutatóján. Elhangzott, hogy míg Alfalu esetében csodáról lehet beszélni a viszonylag rövid idő alatt a művészpályát választók számát tekintve, addig Csíkszeredában inkább csíki jelenségként értelmezhető az a tény, hogy minden ezer lakosra jut egy képzőművész, a művészeket már nem tekintik amolyan csodabogárnak, hanem elfogadott a művészlét, a művészi státus – és mindez a művészeti iskola, no meg a városban tevékenykedő alkotók művészetszervező tevékenységének hozadéka: művészetszerető, műértő közönséget neveltek. Ez pedig megmutatkozik például az adventi vásár kínálatán, ahol nem látni bóvlit, giccset, a szép iránti igény a kézművesekben és a vásárlókban egyaránt megtalálható. Vagy másik példaként elhangzott az is, hogy egyre több hivatalban a belső berendezést dizájnerekre, belsőépítészekre bízzák, a tereket pedig képzőművészeti alkotások díszítik. De a művészi igény meglátszik az emberek viselkedésén, öltözködésén vagy akár az általuk frekventált helyeken is.
A jelek szerint nem volt hiábavaló a Nagy Imre mester által pártolt úttörő nemzedék tevékenysége, az ő munkájukat folytató nemzedékek sokaságának munkája, erőfeszítése: mára a képzőművészet a térség legnagyobb erőssége. Nem véletlenül talán, mert a művészi alkotás maga a szabadság, ugyanis alkotni csak szabadon lehet. És az a mű tetszik a közönségnek, amelyikről sugárzik, hogy szabadon született, hogy hiteles. Botár László is azt nyilatkozta a sikere titkát firtató Székedi Ferencnek, hogy próbál messzemenően őszinte lenni alkotásaiban, s könnyen meglehet, hogy leginkább ezért szeretik a képeit. Ha egy művész ezt így érzi, valóban létezik a csíki jelenség, amelyet az alfalvi csoda kisugárzása generált.