Megkérem a férfiakat, hogy segítsenek vinni a koszorúkat – szólította fel a temetési szertartást végző pap a végtisztességtevő népes közösséget a temetői kápolnában zajlott ceremónia után. Hosszas, nagyon kínos szünet következett. Valaki a hátam mögött félhangosan megjegyezte: Úgy látszik, senki nem érzi magát férfinak! Holott álltunk ott sokan, mindenféle korosztályból: az elhunyt kortársaitól – azaz hatvanas éveikben járóktól – a gyereke korosztályába tartozó harmincas-negyvenesekig. Körülnéztem: mint a rossz gyermek az iskolában, úgy sunyított a férfiak többsége. A földet nézték, remélve, hogy mások sietnek koszorút cipelni. S azt is láttam, hogy az ötvenesek-hatvanasok sötét öltönyt, nadrágot, fehér inget viseltek, a harmincasok fekete vagy valamilyen más, sötét színű farmert, pólót, melegítőt hordtak, kevés volt, aki – az idősebbek ízlése szerint – tisztességesen felöltözött, ez által is kifejezve tiszteletét az elhunyt és családja, no meg az esemény és résztvevői iránt. Hirtelen az jutott eszembe, hogy e korosztály számos képviselője még mindig a mama-hotel lakója, érettségi öltönyét már kihízta, de vőlegényruhája, esküvői öltönye még nincs, mert nemzedéke tagjai többségéhez hasonlóan még éretlen az elköteleződésre vagy egyszerűen fél tőle. Az idősebbek azt várták volna el, hogy a fiatalabbak siessenek válaszolni a pap felhívására, elsők legyenek a koszorú- és virágvivésben, a fiatalokon pedig látszott, hogy igyekeznek kibújni a feladat elől. Ennek is számtalan oka lehet. Például az, hogy érezték: nem úgy öltöztek, hogy kiálljanak az egész gyászoló gyülekezet elé. Másodsorban legtöbbjüknek fogalma sincs, miként kell viselkedni egy temetésen, mit kell ott tenni. Mert gyerekkorukban még az a felfogás dívott, hogy a kicsit nem kell temetésre vinni, mert akkor csak szép emlékei maradnak meg nagyszüleiről, elhunyt idős hozzátartozóiról, s így nem szembesül az elmúlás tragikumával és a temetési rítusokkal és szokásokkal, azoknak a gyászmunkával betöltött szerepével. Harmadsorban: nem érezték magukat férfinak olyan értelemben, ahogyan azt a társadalom elvárná: családfenntartó, önálló, óvó és védelmező, minden nehézséggel megküzdő, mindenben elöl járó, példát mutató férfiúnak. Tehát kínos csend honolt a temetőben, mígnem pár idős, majd pár középkorú férfi meg nem ragadt két-két koszorút, vagy egy-egy öl virágcsokrot, és fel nem sorakozott a temetési menet élén. Aztán többen követték példájukat, szemlesütve s a szertartás továbbra is az egyházi és a helyi szokás szerint zajlott. A fiatalok többnyire a háttérből figyelték a történéseket.
Senki nem érzi magát férfinak – csengett fülemben a megjegyzés még a temetés után is, s azon gondolkodtam, mi az, amitől férfi a férfi és nő a nő? A férfiideál, a férfiszerep ugyanis jelentős mértékben változott az utóbbi időben, akárcsak a női ideál és a női szerep. Bár ezzel a szerep megnevezéssel is gondom van, ugyanis nem férfiszerepet és nem női szerepet játszik a férfi vagy a nő, hanem egyszerűen férfi és nő. Talán pontosabban fogalmaznék, ha azt mondanám, hogy változtak a férfiak és a nők iránt támasztott társadalmi elvárások. Míg nagyanyáink korában az volt az elvárás, hogy a nő süssön-főzzön-mosson-szőjön-varrjon, gyermeket szüljön és neveljen, addig férfidolognak számított a gazdaság ellátása, a föld megmunkálása a paraszti társadalomban, általában véve a család anyagi biztonságának megteremtése, a mindennapi előteremtése. Később a nők körében is elterjedtek az addig férfiasnak tudott és mondott szakmák, a nők is pénzt kerestek, jelentős mértékben átvettek magukra sokat az úgynevezett férfimunkából – miközben a háztartás nyűge is a nyakukon maradt. Hogy mennyire nem követi a mentalitás és a társadalmi elvárás a társadalmi és gazdasági valóságot, mi sem bizonyítja jobban, mint egy szociológiai felmérés következtetése: a Székelyföld egyik térségében megszűntek gyakorlatilag a férfi munkahelyek, miközben gombamód szaporodtak a nadrággyárak. Sok vidéki településen a nők váltak kenyérkeresővé, a férfiak körében pedig járványként terjedt az alkoholizmus és az öngyilkosság. Mert kiestek a szerepből, nem feleltek meg a társadalmi elvárásnak. Azaz nem érezték férfinak magukat, annak minden attribútumával együtt.
Társadalmunkban a temetési szertartás során tapasztalt kínos csend véget nem érő pillanatait éri: nem tudjuk, mit vár el tőlünk a társadalom, de azt sem, hogy mit várunk el mi magunk saját magunktól, s azzal sem vagyunk tisztában, hogy ha körvonalazódnak az elvárások, azokat miként hozzuk közös nevezőre. A hívó szót halljuk, de szemlesütve várjuk, mi történik…