Mit gondol a kedves hallgató, Romániában napjainkban hány egyetem működik?
Egy most következő töltelék-mondat ideje alatt egy picit várok, hogy idejük legyen kiszámítani, utánagondolni, de ha nem megy, akkor majd mondom én: mintegy száz.
Sőt mi több, a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején ez a szám még nagyobb is volt, de akkor sikerült valamiképpen rendet vágni az elszaporodó magán- és távoktatásos egyetemek között, egyre szigorúbb akkreditációs feltételekhez kötötték az alapítást és adott mértékben sikerült is felszámolni a diplomagyárakat.
Azokban az években olyan, elsősorban felnőtt hallgatók jutottak oklevelekhez, akik ki sem mozdultak otthonaikból, vagy munkahelyeikről, a tananyagot elektronikus úton kapták meg, így is vizsgáztak, persze valamiféle teszteket kellett kitölteni és jómagam több olyan frissen végzettel is beszélgettem, akik a képzés öt esztendeje alatt egyetlen egyetemi tanárral sem találkoztak a maga fizikai, természetes valóságában.
Ennek szerencsére már vége, de az egykori hagyományos bukaresti, kolozsvári, iaşi-i, temesvári, brassói, marosvásárhelyi egyetemi központok mellett napjainkban még tucatnyi városban működnek egyetemek és ez a felsőoktatási robbanás oda vezetett, hogy manapság bizony harc folyik az egyetemistákért.
Mert ha egy-egy karon, egy-egy szakon nincs elég hallgató, akkor nem csupán az a szak vagy kar van veszélyben, hanem az egyetemi oktatók állásai is, olykor meg maga az egész egyetem. Igy aztán nem véletlen, hogy az egyetemi piackutatási stratégiákat már úgy fogalmazzák meg, hogy azok elérjék a középiskolák végzős növendékeit, gyakran az egyetemi hallgatókból alakítanak ki olyan csoportokat, akik felkeresik a középiskolákat, vagy éppenséggel egyetemi börzéket szerveznek, mint a tegnap Csíkszeredában Erdély valamennyi egyetemének a részvételével, hogy valamiképpen ide vagy oda csábítsák a jövő esztendőben érettségizőket.
Akik még emlékeznek arra, hogy 1989 előtt saját maguknak vagy a gyermekeiknek mennyit kellett tanulniuk, hogy a szigorú felvételi vizsgákon bekerüljenek az egyetemek korlátozott számú helyeire, azok most nagyot nézhetnek, hiszen a legtöbb egyetemen már nincs is felvételi. A katonai akadémiák, a színiakadémiák, a műépítészeti, az orvosi és még egy-két szak kivételével csupán az iratcsomókat kell összeállítani és a legjobb esetben a jelentkezővel úgymond elbeszélgetnek, hogy miért éppen ezt a hivatást választotta.
Persze, erre is ki kell találni valamit, hiszen a fiatal mégsem mondhatja, hogy a munkába állás helyett jobb az egyetem, vagy a falusi és kisvárosi otthoni környezetet csak érdemesebb egy nagyvárosi hangulattal felcserélni, persze a szülők támogatásával.
Az is igaz, hogy menetközben, a bolognai rendszer bevezetésével, alaposan átalakult az oktatás szerkezete, manapság három esztendő bőven elegendő az oklevél megszerzéséhez, átalakultak a vizsgarendek, a tantárgyak úgynevezett kreditpontjai teljesen átalakították az eddigi értékeléseket és azt sem lehet szem elől téveszteni, hogy a végzősöket manapság sehová nem helyezik ki, a központosítás helyett szabad munkaerő piac várja és mindenki úgy érvényesül, ahogyan tud.
Igy aztán meglepő pályafordulatokat is látni, nem ritka, hogy mondjuk egy társadalomkutató két esztendő múlva kertészkedik, ha éppen nem ment valamelyik nyugat-európai országban mosogatni, pincérkedni vagy szállodai szobákat rendezgetni. Szóval tizennyolc éves korban nem egyszerű manapság eldönteni, hogy hová merre. Amikor sok ajtó nyitva áll, akkor a választás jóval nehezebb, mintha egy irányban kellene elindulni, ezért nem irigylésre méltó a mai fiatalok helyzete.
Az életkor és a szabadság tekintetében azonban mindenképpen.