Tíz esztendővel ezelőtt az első világégés kitörésének századik évfordulójára emlékezve a világ múzeumaiban és galériáiban nem kevesebb mint ezer képzőművészeti kiállítást rendeztek. Ezek a tárlatok azt kísérték nyomon, miként alakult az egyes művészek viszonya a háborúhoz a lelkes üdvözléstől a letargiáig vagy a teljes elutasításig, mások pedig megelégedtek a harcok borzalmait dokumentáló művekkel.
Az osztrák-magyar monarchia azokban az években a képzőművészeket is hadiszolgálatba állította: 1914 és 1918 között több mint kettőszáz magyar képzőművészt soroztak be a különböző hadszínterekre. Az ismertebb magyar festők, például Mednyánszky, Rippl-Rónai, Vaszary és mások háborús festészetét már feldolgozták, a legtöbb művész háború alatti tevékenysége viszont még kutatásra vár. Részben közöttük vannak a székelyföldi festők is. A csíkszentgyörgyi születésű Márton Ferenc például mintegy háromezer rajzot és pasztellt készített az olasz, a szerb és az orosz harctereken, a csíkmindszenti Nagy István pedig Galíciában rajzolt egész sorozat katonaportrét. 1916-ban a zsögödi Nagy Imrét is besorozták, de még közönséges gyalogosként és nem művészként, azonban Galíciában kapcsolatba került a festőkkel, grafikusokkal és feljegyzései szerint – idézem – „ tintaceruzával írva, rajzolva küldözgettem a nyírfaháncsból készített lapokat”. De ma nem tudni, hogy kinek, hová címezte.
A háború végeztével a témához kapcsolódó művészet nem szorult háttérbe, hiszen az összezsugorított Magyarországon és az egykori magyar országrészekben az emlékművek korszaka következett be. A csíkcsobotfalvi Bálint Lajos plébános például 1920 januárjában gondolt arra, hogy az akkori három település, Csíksomlyó, Csobotfalva és Csomortán első világháborúban elesett katonáinak tiszteletére illendő lenne emlékművet állítani és felkérte a kézdimartonfalvi születésű, Marosvásárhelyen élő Tompa József szobrászt egy obeliszk elkészítésére. Tompa hasonló témájú szobraival, kőből vagy fából készült alkotásaival, templomi szobrok készítésével már nevet szerzett magának és amikor megint fordult a történelem kereke, 1944-ig hasonló jelképteremtő célokért megint csak őt foglalkoztatták leginkább.
1920-ban az egyház szolgája azonban még nem gondolta, hogy milyen nagy feladatra vállalkozik, mert bizony még tíz esztendőnek kellett eltelnie, amíg a pénz összegyűlt és csak az Úr 1930. esztendejében, Mindenszentek napján írhatta le: „November 1-én, a délutáni órákban nagyszámú közönség jelenlétében a hősöket elparentáltam és emléküket fölszenteltem.”
Ezeket a szavakat Bodó István, a székelyföldi háborús emlékművek kutatója bányászta ki és ő volt az, aki kezdeményezte, hogy az első világháború nyolcvanhat áldozatának majd a második világháborúban elesett közel félszáz környékbeli katonának az idő alaposan megviselte, közös emlékművét újítsák fel. „Újra szükség volt a közösségi összefogásra, és az első lépés után már több csíksomlyói, csobotfalvi és csomortáni jóember tekintette szívügyének, hogy amit majd egy évszázaddal ezelőtt elődeink létrehoztak, ne hagyjuk omlani, tönkre menni. Az idén tavasszal elkezdett feljavítási munkálatok sorozata a nyár végére már be is fejeződött. „ – ezekkel a szavakkal értékelte az elvégzett munkát Bodó István a hét elejei megemlékezésen, de alighanem még ezután is kemény hónapok várnak rá, hiszen több kötetben szeretné kiadni azt a hatalmas fotó- és dokumentációs anyagot, amelyet az évek során a székelyföldi háborús emlékművekről össszegyűjtött.