„Megint sokat beszél az iker”. Aki még emlékszik a hatvanas-hetvenes évek Magyarországára, annak bizonyára ismerős ez a mondat. Akkoriban ugyanis a legtöbb telefonvonal úgynevezett iker volt, vagyis egy vonalhoz két szám, két tulajdonos tartozott. Ha az egyik iker beszélt, foglalt volt a vonal, és a másik csak akkor tudott beszélni, ha az iker lerakta. De az is megtörtént néha, hogy áthallás volt a két beszélgetés között, vagyis az egyik fél beszélt, a másik persze nem kapott búgó hangot, helyette hallgathatta az ikertárs mondatait, így például egyszer megtudhattam, bár nem voltam rá kíváncsi, hogy „ez a Rózsi jó kis feleség, milyen kár, hogy Jenőke nem becsüli meg!”.
A legjellemzőbb mégis az volt, hogy a telefonkagylóból csak a süket csendet lehetett hallani. Aztán olyan is volt, hogy a telefonbeszélgetések szó szerint összegabalyodtak egymással, egyszerre sok tárcsázó hallhatta kéretlenül egymással huzakodva, hogy melyikük rakja le. Mégis, akinek sikerült húsz éves várakozás útján beköttetni a telefonvonalat és készüléket kapni, az felért egy ötös találattal. Jó, túloztam egy kicsit, hiszen aki telefontulajdonos lett, az joggal érezhette úgy, hogy ez minimum jár neki mint magyar állampolgárnak. Amúgy a lakosság jelentős része élete végéig hiába várt, hacsak nem volt valamilyen protekciója. Így hát sokan megkérték a szomszédjukat, hogy felhívhassanak nála valakit, majd le is tették a percdíj összegét az asztalra. Az utcai fülkék előtt olykor többen is álltak, várták, hogy a bent lévő befejezi a legfeljebb három percre szabott szokásos beszélgetést.
A korosztályom tagjai akkoriban csak tudományos fantasztikumként tudták elképzelni, hogy egyszer majd a buszon vagy a metrón is lehet telefonon csevegni, ráadásul a presszó asztalánál is meg lehet nézni, hogy a francia forradalom idején a konventben hányan szavaztak a király kivégzésére, vagy milyen fotót küldött éppen abban a pillanatban az egyiptomi piramisoknál üdülő unokaöccs. A múltkor egy velem egykorú barátom ült mellettem egy váróteremben, a gyenge térerő miatt nem tudott hívást kezdeményezni. Én pedig komoly arccal jegyeztem meg: „biztos beszél az iker”. Két percig szinte ápolni kellett őt a sivító kacagás miatt. Az ugyancsak mellettünk ülő, hozzánk képest fiatalnak tekinthető ötven éves férfi értetlenül bámult ránk.
Az örül igazán a mai mobiltelefon-világnak, aki átélte a vonalas telefonok legendás időszakát. Aki eleve beleszületett, annak természetes állapot ez. Ha akarunk, mi magunk is készíthetünk csoportos messenger-profilt, hogy többen is tudjanak beszélni egymással, ez az alkalmazás azt is lehetővé teszi, hogy egyenes adásban, a kamerával is lássuk egymást, sőt, magamat gekkófejűnek vagy macskaarcúnak is láttathatom.
Sokak számára a mobiltelefon munkaeszköz, mások számára játékszer, van, aki számára baj esetén életmentő szerkezet. Más kérdés, hogy olykor elborzadok: azelőtt az volt a fő problémám, hogy a telefonmizéria körülményei között sok barát nehezen talált meg, ma viszont az is megtalál, aki (vagy ami) a hátam közepére sem hiányzik. A digitális térben minden össze van kapcsolva, s ma már ott tartunk, hogy elég kimondanom egy mondatot (például azt, hogy „mostanában” romlik a hallásom), másnap az internetes felületen szembejönnek velem a hallásjavító készülékek reklámjai. Mintha mindent hallanának odaát a vonal túlsó végeiben, s ki tudja, hogy élő emberek százai-ezrei foglalkoznak lehallgatással, vagy csak a mesterséges intelligencia teszi ezt algoritmusok révén. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy bizonyos ismerőseim még ártatlan beszélgetések idején is a másik szobában hagyják mobiljukat, nehogy valamilyen szerencsétlen szófoszlány miatt bajuk essék a munkahelyükön. És nem beszéltem még a szándékos lehallgatásokról, az illetéktelen fülek magánéletünkbe hatolásáról, a politika mindent ellenőrizni akarásáról. És valóban, egyre inkább a már említett algoritmusokra bízzák a hangok, szavak, kimondott gondolatok begyűjtését, bizonyos tárgyszavak elhangzása alapján memorizál a távoli hangrögzítő.
Miközben tehát örömmel használom a technikai fejlődés termékeit, egyesek felrobbannak olykor a dühtől, mert unják, hogy mindig csöng a mobil, akkor is, ha nem kellene, és utálják, hogy egy ujjbegyérintéstől vált egyet a képernyő. Egy barátom ingerültem mondta: a telefonomból most már végképp „tele van a fonom”.
Nem azért mondtam el a fentiekben a sok közhelyet, mert nem tudnám azt, amit mindenki tud. Inkább csak azért, mert egyre inkább tudatosul bennem: a technológiai fejlődés, az üzlet és a politika kéz a kézben segíti egymást, mint egyik iker a másikat. Bizonyos értelemben ott tartunk ismét, hogy „megint sokat beszél az iker”. Csak most nem mindig találjuk ki, hogy a sok közül éppen melyik.