Újságírói pályám alatt sokat utaztam és jól emlékszem, hogy amikor egy-egy ismeretlen erdélyi kis faluba vitt az utam, akkor mindig megnéztem a temetőt is. Bármilyen furcsán hangzik, de a temetők a maguk csendjében sokat elmondanak nem csupán a múltról, hanem az élőkről, az életről, a jelenről.
Kis falu nagy temetője egyértelműen utal arra, hogy a település az elmúlt évtizedekben összezsugorodott, már jóval kevesebb a lakosa. Napjainkban már nem csupán a városi, hanem a falusi temetők sírjainak az egyre gyakoribb teljes lefödése is arra figyelmeztet, hogy nagyon sokan elhagyták a szülőföldet, már nincs aki gondozza a sírokat és virágokat ültessen és esetleg csupán ezen a hét végén térnek vissza a világ közelebbi vagy távolabbi pontjairól, hogy fejet hajtsanak a szülők, a nagyszülők emléke előtt és találkozzanak a rokonokkal, ha ugyan még egyáltalán egymásra ismernek.
A temetőket más tekintetben sem hagyják érintetlenül a fogyasztói társadalom divathullámai. Jelentős mértékben eltűntek az egykor valóban kőtömbökből faragott sírkövek, amelyek olykor még a második világháború golyónyomait is hordozták és előtérbe kerültek a nagyipari termelés gyártotta, akár az interneten, felirattal együtt megrendelhető és persze jóval olcsóbb sírkövek, széles szín- és formaválasztékban.
A viaszgyertyákról már nem is beszélek, azok szép csendesen elvonultak, mint valamiféle ógörög kórus és nincsenek már csak mécsesek, egyre nagyobb méretekben és választékban, hiszen a Mindenszentek közé befurakodott a piac szentsége is. Megváltoztak a virágok, különösképpen ezekben a napokban látszik, hogy egyre kevesebb a kiültetett árvácska és hála a felfutóban levő virágiparnak és a holland kertészetnek, még Afrikából is érkeznek pázsitfű-félék, az egyre nagyobb virágú és egyre színpompásabb krizántémokról nem is beszélve.
A temetőkbe nem járnak már gyászkocsik, a falusi ravatalozók megépítése talán az első sikeres uniós program volt, amely átfogta az egész Székelyföldet, miközben a másik, a turisztikai információs irodák hálózata szép csendesen kimúlt, amint saját lábra kellett volna állnia.
Jónéhány temetésen már digitális eszközökről szól az asszonyok imádsága, miközben a kántor magával cipeli a bluetooth hangszórót a sírhoz és természetesen mikrofonba beszél a pap. A nagyobb városokban, a régi temetőkben újabb halottak foglalják el a régiek sírhelyeit, akik eltűnnek nyomtalanul és ha valaki a huszadik és huszonegyedik századi erdélyi demográfiai változásokra kiváncsi, akkor elegendő ha megnézi a temetőket és a sírkőfeliratokat. Talán az egykori szász falvakban is, ahol már az sincs, aki lekaszálja az elszáradt növényzetet a félig vagy teljesen kidőlt, gótbetűs sírkövek között.
Igen, a temetők is beszélnek arról, hogy megváltozott a világ és ezekben a napokban talán a lángok fényeinél, a csendes léptek neszezése mellett még jobban meghalljuk a hangjukat. És nem feledjük, hogy valóban életünk tartozékai, emlékeink tárházai, olykor már-már elfelejtett érzelmeink előhívói és ezekben a napokban legalább néhány órára igazi csodatevőkként képesek visszafordítani az időt, hogy újra összefonódjon a múlt és a jelen.