Karinthy Frigyes fogalmazta meg, hogy nemzedékének tagjai „nem értek rá tanulni, mert folyton tanították”. Szellemes megjegyzése axiómává vált mára, amikor a Karinthy világ legbutább gyerekénél is butább felnőttek egyenesen azt firtatják, hogy iskoláinkban egyáltalán szükség van-e pedagógusokra.
Csattanós választ ad nekik Sugata Mitra indiai oktatáskutató, modern korunk Comeniusa. Azért juthat bárkinek is eszébe ekkora blődség, mondja, mert „az iskolarendszer még mindig pendrive-ként használja a gyerekek agyát: telerakja információval. De az agy nagyon jól tudja, mit kell megjegyezni és mit nem érdemes. Az ember nem szokott kétszer ráguglizini ugyanarra. Ha szüksége van az adott információra, az agya úgyis megjegyzi, amit kell, de csak addig amíg kell.”
Az ember tanulásra van programozva: a DNS-ünkben van a késztetés, hogy folyamatosan ismereteket szerezzünk, fejlődjünk és boldoguljunk. De mennyire erős ez az ösztönünk? Elég erős ahhoz, hogy például egy csoport diák önállóan megtanuljon egy bonyolult tantárgyat egy másik nyelven? Elég valószínűtlennek tűnik, de pontosan ez történt a Sugata Mitra által végzett kísérletsorozatban.
Az indiai pedagógus 1999-ben végezte azóta világhírűvé vált oktatási kísérletét: Újdelhi egyik gettójában az utcán lyukat vágott a falra, s elhelyezett ott egy számítógépet, majd várta, mit kezdenek vele az írástudatlan, angolul sem beszélő gyerekek. Senki sem segített nekik, nem mutatta meg nekik a gép használatát, mégis rájöttek arra, és pontosan arra a szintre jutottak, mint jobb anyagi helyzetben lévő kortársaik.
2013-ban Sugata Mitra elnyerte a világmegváltó ötleteknek járó TED-díjat az oktatásról szóló előadásával, amelyben azt feszegette, hogy egyáltalán szükség lesz-e iskolákra a jövőben. A Hole in the wall – Lyuk a falban – néven elhíresült kísérlete ugyanis azt bizonyította be, hogy a gyerekek a mostaninál sokkal többet és lelkesebben tanulhatnának, ha a bennük természetesen meglévő kíváncsiság lenne a fő motivációjuk. Az utcán lézengő gyerekek, akiknek soha nem volt számítógépük, nem tudtak angolul, és az internetről még csak nem is hallottak soha, néhány óra múlva a neten böngésztek, nem sokkal később tétre játszottak, képeket szerkesztettek. Egy fél-egyéves tanfolyam anyagát tanár nélkül, saját kreativitásukból merítve, csoportosan, egymást segítve sajátították el.
A fiatalok a múltban is hozzájuthattak új információkhoz a szüleiktől, ismerőseiktől, baráti társaságoktól, de amióta megjelent az internet, információk tömege zúdul ránk a különböző platformokon. Az információkat azonban meg kell szűrni, mert közöttük rengeteg a hamis, és a legkézenfekvőbb, ha ebben a tanár (is) segít. Sugata Mitra szerint rossz módszer, hogy a gyerekeket szűrők segítségével próbálják megóvni a számukra veszélyes tartalmaktól. „Nem filterre van szükség, meg tiltásra, sokkal jobb megmutatni és megmagyarázni, hogy valami miért rossz” – érvel a pedagógusok fölöttébb szükségességéről.
Pedagógusokra valószínűleg a jövőben is szükség lesz, habár a szerepük gyökeresen megváltozik: a tanítás helyett a gyerekek személyiségének a fejlesztésére kell összpontosítaniuk. A jó pedagógus a diák tanulásának megszervezésében segít, abban, hogy mit kell megtanulnia és hol találja meg a szükséges információkat. Ösztönzi a diákot és segít a felmerülő problémák leküzdésében. A jó pedagógus képviseli az emberséget, az empátiát.
A jövőben az iskolának abban lesz szerepe, hogy a fiatalok az információs és kommunikációs technikát milyen szinten és mire fogják használni. Milyen távoli Romániában ez a jövő? Unokáim se fogják látni?
Ez futott át az agyamon, amikor olvastam, hogy egyre nagyobb probléma nálunk a funkcionális analfabetizmus az iskolákban, de a visszaszorítására az Európai Bizottság legújabb oktatási jelentése szerint Romániának továbbra sincs világos stratégiája.