„De hát hol a könyv mely célhoz vezet? / Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” Vörösmarty Mihály e könyvtárbéli gondolatait ma nem túl gyakran idézik, pedig ott vannak tudatunk hátsó részében mindig, amikor lapozunk egyet olvasás közben.
Mit keresünk a sorok között? Kérdéseket? Válaszokat? Megoldásokat? Vagy egyszerűen csak az elmét kikapcsoló szórakozást? Ezek a szempontok nem feltétlenül zárják ki egymást, egy azonban biztos: sokszor nem tudjuk eldönteni, hogy az irodalom kiről és miről szól valójában. A szerző belső világáról? Vagy az olvasóéról? Vagy a tőlünk függetlenül lüktető egyetemes életről?
Amikor egy író Nobel-díjáról szóló híreket próbálunk elhelyezni értékrendünk palettáján, gyakran ítélkezünk úgy, hogy nem is olvastunk egy sort sem a díjazottól, mégis sziklaszilárd véleményt formálunk róla. Krasznahorkai Lászlóval kapcsolatban élesen felszínre tör most ez a jelenség, hemzseg az internet a származását, „olvashatatlanságát”, állítólagos „hazafiatlanságát” ostorozó, olykor kifejezetten minősíthetetlen, mocskos, fasiszta hangvételű kommentektől.
Azt senki nem vitatathatja, hogy Krasznahorkai László a magyar nyelvet annak széles látképet nyújtó intellektuális magaslatáról szemléli, és a szókincs gazdag tárházát felhasználva zeneiséget is kölcsönöz hömpölygő mondatainak. Ezért van, aki azt mondja, hogy Krasznahorkai művei intenzitásuknál fogva nehéz olvasmányok, hosszú mondatokkal, kevés szerkezetes cselekménnyel, sok metaforával, így nem biztos, hogy széles rétegek számára elérhetők. Ebből fakad a kérdés: ki olvassa, kik értik, mennyire közösségi élmény a műve, mennyire tud kapcsolódni az emberek hétköznapi magyar identitásához. Ezzel együtt sokan pont azt is dicsérik benne, hogy nem leegyszerűsített narratívákat kínál. Igaz, ez nem csupán nyelvi felkészültséget, hanem egy bizonyos befogadási türelmet is megkövetel az olvasótól, érzékeit és értelmét összehangoltan kell működtetnie. Nehéz ugyan, de sokat ad hozzá anyanyelvi gazdagságunkhoz. Papp Sándor Zsigmond író és újságíró az egyik magyar napilap hasábjain így fogalmaz: „Krasznahorkai legjobb művei arra figyelmeztetnek, hogy a művészet olykor küzdelem, nem minden mű kínálja tálcán a mélyebb rétegei meg- és felfejtéséhez szükséges kulcsokat. Arra, hogy bármennyire is gyorsuljon a világ, a megértéshez még mindig idő kell”.
A nyelvi stílus azonban minden írónál valamilyen mondanivalónak szolgál eszközként, és ez az a pont, amely megosztja a magyar irodalom alkotásainak a fogyasztóit. Krasznahorkai esetében úgy tartják, hogy az elnyújtott belső monológokat, a metafizikai kettősségeket hangsúlyosan használja. Az Origó hírportálon olvasom: Krasznahorkai prózájának erejét az adja, hogy „hosszú (ha úgy tetszik: metafizikus tágasságú) és következetesen épülő, önmagán belül finomodó kifejezőerővel bíró, zenei lendületű mondatokban próbálja megragadni a világ szellemi hanyatlását, az egzisztenciális magányt, az értelem keresésének hiábavalóságát és szükségszerűségét, a hitbe és erkölcsbe vetett hit pusztulását és persze az apokaliptikus káoszban a művészet erejét”.
Itt álljunk meg egy pillanatra! A reménytelenség, a kozmikus félelem, az „apokaliptikus rémület” megmutatása lenne az irodalom végső célja? Hát az irodalomnak nem éppen a reményt kell ébren tartania, hogy az ember a számos kudarc közben, hiábavalónak tűnő küzdelme során „bízva bízzon”? Gondoljunk csak a francia Vercors regényeire, amelyek a második világháború éveiben sokat segítettek a franciáknak átvészelni a rettenetes esztendőket!
Ez a dilemma persze tévútra vezet, hiszen az írás művészete eleve azért jött létre, hogy az ember formát adjon bánatának, elégedetlenségének, hiányainak, sikertelenségeinek, s ha nem is képes kiutat mutatni a zsákutcákból, a fájdalom színvonalas és hiteles megformálása önmagában is vigasz, menedék. Müller Péter író úgy fogalmazott, hogy „a jó irodalom nemcsak az égbe röpít, hanem földhöz is csap.” Szerinte az irodalom „leckét ad”, felvet kérdéseket, amelyekkel az emberiségnek foglalkoznia kell, még ha azonnal nem is tud választ adni. Ráadásul – hangsúlyozza – az irodalom képes a traumák, veszteségek érzéseit is megmutatni, olyan dolgokat, amelyek nehezek és nem mindig oldhatók meg.
Ilyen értelemben mindegy, hogy bizonyos művek éppen túlmutatnak egyes nemzetek határain, az egész emberiség, általában a földlakók szintjén fogalmazzák meg a lét buktatóit, vagy ez utóbbiakat (némi reménybe csomagolva) egy szűkebb földrajzi terepen, egyes népek (például a magyarság) sorskérdéseinek a tükrében próbálják megjeleníteni. Ebből a szempontból egyetlen értékmérő van, mégpedig az, hogy bármilyen mondanivalót milyen színvonalon ír meg egy adott mű szerzője.
S ezt nem könnyű objektív módon megítélni. Wass Albertet ilyen szemszögből például sok komoly irodalmi ember „íróóriásnak” tekinti, hivatkozva írásainak sajátos atmoszférájára, a hazaszeretetre, a magyarság melletti hittételre, ugyanakkor mások (így főleg magyarországi liberális körökben) nem tartják minőségi irodalomnak, inkább csak „lektűrnek” a műveit. Az említett író rajongói viszont éppen a „kozmopolitának” tekintett szerzőknek a stílusát tekintik idegennek a magyarság szellemétől. Szerintük ez utóbbiak úgynevezett exportra termelő, nem magyar írók, akik nem is a magyar olvasókat akarják megszólítani. És mindkét oldal olvasóközönége az írott műveken túl amolyan bálványt is farag saját kedvenc íróiból.
Az, hogy egyes mai szerzők közül ki állja ki a történelmi távlatok próbáját, csak sok-sok év után derül ki. Az emberek jelenleg is különböző irodalmi vizekben merülnek el saját ízlésük és világlátásuk szerint. Azt viszont nagy bajnak tartom, hogy az irodalom mai szerelmesei a politika által kitalált „globalizmus vagy lokalizmus” ellentétpár jegyében oszlanak meg. Vagyis hajlamosak e két dolog hamis szembeállítása alapján válogatni, ezért az előítéletek nehezségeket kötnek a valódi tudásvágyra és az irodalmi ízlésre. Ilyen mentalitással a jövőt illetően nehéz lesz megválaszolni mindannyiunk közös Vörösmartyjának parafrazált kérdését, miszerint mehet-e egyáltalán előrébb a világ a könyvek által. Ha csak a könyvektől és mai olvasóiktól várjuk ezt, akkor esély sincs rá.