Hazudik a média – halljuk gyakran a szentenciát. Így, általánosítva. Nem azt mondják, hogy hazudik ez vagy az az újságíró, s még azt sem, hogy emez vagy amaz újság, portál, rádió vagy tévé, hanem a média. Egy kalap alá véve mindenkit. Ebből meg az következik, hogy minden sajtóorgánum és minden újságíró hazudik – ami nyilvánvalóan nem igaz. Ezért örömmel nyugtáztam, hogy tegnap rádiónkban két hírt is hallhattak hallgatóink arról, hogy szombat este újságírókat díjazott a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, írott sajtóban, elektronikus médiában dolgozó kollégáinkat. Kezdőket biztatásul, kiteljesedett életpályával rendelkezőket munkásságuk elismeréseként.
A pályatársaktól kapott díjak a végzett munka szakmai színvonalát ismerik el, ezért értékesek számunkra, újságírók számára ezek a díjak. A szakmai szervezet már említett szovátai rendezvényén részt vett az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE nemrégiben megválasztott elnöke, Gergely Balázs, s a vele folytatott beszélgetésen elismerően szóltak az újságírószervezet képviselői arról, hogy a művelődés terén tevékenykedő egyesületek, alapítványok ernyőszervezete által alapított Spectator díj talán a legrangosabb erdélyi díj, amit romániai magyar újságíróknak adományoznak. A díj rangját nemcsak az adományozó szervezet, hanem a díjazottak személye is szavatolja, s ezt a nívót kívánják megőrizni az elkövetkezendőkben is.
Nemrégiben Csíkszereda városa Pro Urbe díjjal ismerte el újságíró kollégánk, Daczó Katalin televíziós szerkesztő munkásságát. Sokatmondó a közösség elismerése, jelzi, hogy az újságíró munkája nem hiábavaló. A díj átvétele után a díjazott egy interjúban kifejtette: „Fontos a visszajelzés, és valamilyen formában folyton része a munkánknak. A sok gratuláció, amit a díjátadó után kaptam, legalább annyira jólesett, mint maga a díj. Nagyon személyes leveleket és üzeneteket kaptam, sok jókívánságot, amiért nagyon hálás vagyok.”
Szombaton Daczó Katalin a közösségi elismerés után szakmai díjat vett át a már említett szovátai rendezvényen, ahol elhangzott, hogy a díjazott még a hagyományos újságírást műveli. Nem telefonon terepezik, szeret leülni alanyaival, szemükbe nézni, hogy lássa, igazat mondanak-e, hogy bólintással biztassa őket egy-egy gondolat kifejtésére vagy okos kérdéssel bírja szóra őket olyan dolgokról is, amelyekről talán nem is állt szándékukba nyilatkozni, kitárulkozni.
Okos kérdést mondtam, ugyanis Daczó Katalin nem az a fajta újságíró, aki a mikrofont alanya orra alá nyomja, s azt mondja neki: mondjál valamit. Előzőleg felkészül a témából, a kérdezett személy életéből és munkásságából. Kérdéseinek miértje és hogyanja van. Hosszú pályafutásom alatt kevés kollégával találkoztam, aki ennyire alaposan kutakodik, felkészül minden témája kibontása előtt. Hány kollégánk töltött órákat, napokat, heteket egy-egy levéltárban, könyvtárban témáihoz dokumentálódva? Hányan járnak vissza többször is ugyanahhoz az alanyhoz, hogy a kapott kép teljes legyen? Hányan lapozzák fel a sajtókollekciókat? Tapasztalataim szerint kevesen…
Daczó Katalin számos helytörténeti kutatást végzett, ezek eredményeit újságcikkekben, kötetekben, dokumentumfilmekben vagy kiállításokon tette közzé. Mindennek dacára nem tartja magát történésznek, csupán kíváncsi újságírónak. Igen, egy olyan korban, amikor éppen a kíváncsiság veszett ki e szakma művelőiből. Mert a sajtóműfajok ismerete, egészséges nyelvérzék és jó íráskészség mellett a kíváncsiság teszi újságíróvá az újságírót.
Ránk, újságírókra is vonatkozik a József Attila által a Thomas Mann üdvözlése című versében megfogalmazott elvárás: „Te jól tudod, a költő sose lódit: / az igazat mondd, ne csak a valódit”. Amíg olyan emberek dolgoznak a médiában, mint Daczó Katalin vagy szombaton díjazott társai, könnyű visszaverni a szentenciaként hangoztatott megállapítást, miszerint a média hazudik.