A Bukaresti Rádió hallgatói között minden bizonnyal szép számmal akadnak sportkedvelők és gyanítom, hogy nagyon sokan a labdarúgó mérkőzéseket nézik a különböző tévé csatornákon, hiszen ez a hét kiváló alkalmat kinált minderre: a Bajnokok Ligájában nem csupán a legjobbakat érdemes követni, hanem azt a küzdeniakarást is, ahogyan az úgymond kis csapatok erejüket nem kimélve, kilencven percen át hajtanak azért, hogy megmutassák, ők is ott vannak a nemzetközi focivilág nagy porondján.
Én azonban mai jegyzetemben arról szeretnék szólni, amit valószínű jóval kevesebben láttak, de néhány képsor kitörölhetetlenül ott maradt az emlékezetemben és ezt szeretném megosztani a hallgatókkal.
A most zajló tokiói atlétikai világjátékokon a 25 éves amerikai származú svéd atléta, Armand Duplantis 630 centiméterre javította a rúdugrás világcsúcsát. De talán nem is ez volt az érdekes, hiszen az idén már négyszer, összesen pedig tizennégyszer döntött rekordot, hanem az a mód, ahogyan ezt megtette.
Amikor már mindenki kihullott körülötte és biztos volt abban, hogy ő a világbajnok, eldöntötte, hogy mégiscsak megpróbálkozik az új világcsúcs-kisérlettel.
Mindenki neki szurkolt, a volt ellenfelek, a stadion egész nézőtere, amelyben a világ majd minden országát képviselte valaki. Egyöntetű akarat, tapsvihar kisérte, amikor nekivágott az első ugrásnak. Nagyon kevés hiányzott, hogy áthaladjon fölötte, de leverte a lécet. Hat méter magasról lehuppant a szivacsokra, de szinte azonnal felállt, megtapogatta, meglendítette a rudat és másodszor is nekiiramodott, de ugyanaz lett az eredmény: lehulló léc, a földre kerülő atléta.
Csakhogy ezúttal néhány percig nem állt fel, ott üldögélt a szivacsok szélén, a kamera közelképben mutatta, ahogyan nézi a kezét, majd a lécet, a közönséget, azután egy picit megrázza a fejét, tekintete derűs marad és látszik rajta, hogy igen, nekivág a harmadik, az utolsó kisérletnek is.
Lehet, hogy belemagyarázom, de ebben a mozdulatban mintha azt az örök embert láttuk volna, aki bármiféle körülmények között megküzd az akadályokkal, aki soha nem adja fel, mert csakis ez a szándék méltó hozzá, voltaképpen ez teszi emberré. Nem véletlen, hogy a görög mitológiától kezdve annyi meg annyi jelentős irodalmi műben és megannyi színpadi előadásban ez az emberi magatartásmód jelenti a központi témát, vagy ahogyan Hemingway a múlt század közepén az Öreg halász és a tengerben megfogalmazta: „ Az ember nem arra született, hogy legyőzzék…”
És Duplantis, a harmadik, utolsó kisérletével megugrotta a hat méter harminc centimétert és új világcsúcsot állított be!
Szinte hihetetlen ez magasság és utánanéztem, hogyan is kezdődött.
Nos, az 1896-os olimpián öt sportoló, két amerikai és három görög indult, a rúdugrás akkori csúcsteljesítménye pedig nem volt nagyobb, mint három méter és harminc centiméter!
Igaz, hogy azt bambusznádból készült rúddal ugrották és csak jóval később kerültek előtérbe az üvegszálak, de az ugrórúd hossza és átmérője ma sincs megszabva, csupán a stílus és az emberi teljesítőképesség változott.
Hat méter fölött először egyébként az a kezdetben szovjet, majd később saját, ukrán színeiben versenyző Szergej Bubka suhant át, aki maga is 35-ször állított fel új világcsúcsot és nem is akárhonnan, hanem a háborús jelentésekben oly gyakran szereplő Luhanszkból származik.
Ha valaki, ő biztosan tudja.
Ukrajna sem arra született, hogy legyőzzék.