Amikor korabeli dokumentumfilmeket nézünk, meglehetősen régieket, olyan benyomása lehet az embernek, mintha a múlt évszázad elején, az első világháború idején vagy a húszas években maga a valóság is fekete-fehér lett volna. Pedig nem: az akkori filmfelvevő kamerák színvaksága ellenére az említett időszakokban is színpompás volt a terep, az egykori szemtanúk emlékeiben a harctereken kiömlő vér kétégtelenül tűzpiros volt, Doberdó környékén a fű valóban zöldellt, és a nagyhatalmak akkori vezetői is színpompás öltözetben kötöttek történelmi szerződéseket.
Később, a színes film korában mintha a másik véglet lett volna a jellemző: a filmvásznakról, képernyőkről már inkább rikító és kábító, korántsem valósághű színek birizgálják a szemhártyánkat, mert a filmkészítők közül sokan úgy gondolják, ha nem elég erős az inger, akkor unalmassá válik a látvány és maga az életünk is.
A fogalmi világ a feketén és a fehéren túl a színskála teljes választékából is merít. A rosszat, a gonoszt, a csúnyát, a szomorút vagy tragikusat és magát a halált is feketének jelöljük, a tisztaságot, az egyértelműséget, a derűset, a jóságosat pedig fehérnek, sőt, olykor hófehérnek. Az irigységet sárgának látjuk, a tapasztalatlan újonc fülét zöldnek mondjuk. Az unalmasat, a nyomasztóan egyhangút pedig szürkének.
A történelem során a különféle politikai irányzatok is színeket viseltek magukon, az olasz és a német fasizmus a feketeinges aktivisták rendszere volt, a barna szín korunk újfasiszta tendenciáit jelöli, a kommunista mozgalomban minden vörös volt, ami ahhoz az ügyhöz kötődött, az ENSZ békeerőit kéksisakosoknak neveztük. Nostradamus a középkorban olyan világpusztító „sárga veszedelemről” hagyott ránk jóslatot, amely majd kelet felől érkezik. A társadalom sokszínűségét, a másság iránti türelmet hirdetők a szivárvány összes színeinek a jegyében hirdetik.
Az utóbbi években azonban az embereknek éppen az a gondja, hogy a színpompás világ megértéséhez csak a feketét vagy csak a fehéret kapják mankónak. A politikai szereplők gyakran igyekeznek csak a „jó” és a „rossz” leegyszerűsített keretébe helyezni a történéseket. A választópolgár maga is ezt várja, mivel annak, aki vízvezetéket vagy villanyt szerel, mozdonyt vezet vagy közlekedést irányít, mosópor ügynökként vagy mesterszakácsként tevékenykedik, nem feltétlenül van ideje folyamatosan figyelni a híreket, ráadásul a tények bonyolult összefüggésein sokszor még az úgynevezett hozzáértők sem igazodnak ki.
Pedig a világon semmi sem csak fehér vagy csak fekete. Túlságosan sokszínűek az érdekek. Egy döntés előnyös lehet bizonyos csoportok számára, miközben másoknak a kárára válik. Különbözőek az értékrendek is. Ami valakinek igazságos, másnak igazságtalan lehet, attól függően, milyen világnézetből indul ki. Ráadásul minden döntés, cselekedet összetett következményekkel járhat. Egy intézkedés rövid távon pozitívnak tűnhet, de hosszabb távon negatív hatásokat okozhat, vagy fordítva.
Az adók emelése például igazságosnak tűnhet a társadalmi különbségek csökkentése szempontjából, több forrást biztosíthat közszolgáltatásokra. Ugyanakkor sok vállalkozás és magánszemély számára teher, ami visszafoghatja a gazdasági növekedést. Ami a migrációs politikát illeti, a bevándorlás segíthet a munkaerőhiány kezelésében, kulturális sokszínűséget hordozhat, de feszültséget kelthet a helyi társadalomban. A szigorúbb klímapolitika hosszú távon védi a bolygót, rövid távon viszont munkahelyeket szüntethet meg bizonyos iparágakban, vagy drágíthatja az energiát. A szociális juttatások segítik ugyan a rászorulókat, csökkentik a szegénységet, mások szerint azonban hosszabb távon függőséget alakíthatnak ki, mert a megsegélyezettet semmi sem ösztönzi munka keresésére. És persze ott vannak a közgazdasági szempontok, hogy mennyit bír el a költségvetés, a szakemberek sokszor óva intenek a „felelőtlen osztogatásoktól”.
És hogyan ítéljük meg a háborúkat, például a szomszédunkban zajlót? Még abban sem értenek egyet a közszereplők, hogy ki az agresszor és ki az áldozat, s hogy mi a fontosabb, a megtámadott fél fegyveres megsegítése, vagy ez utóbbinak a meggyőzése, hogy adja meg magát. A világban egyébként vannak valóban béketeremtő beavatkozások, amelyek humanitárius szempontból (például népirtás megakadályozására) szükségesnek tűnhetnek. Ezek azonban óhatatlanul sértik más ország szuverenitását, és sok ártatlan civil áldozattal járhatnak.
Ha körbenézünk a világban, számos példa akad arra, hogy az éremnek két oldala van. Az Egyesült Királyság a Brexit révén visszaszerezte ugyan szuverenitásának korábban átadott részét, lehetővé vált számára a teljesen független döntéshozatal a kereskedelem és bevándorlás terén, de fel kellett vállalni ezzel a viszonylag nagyobb gazdasági bizonytalanságot, az ellátási láncok sérülését, a fiatal generációk lehetőségeinek szűkülését. A megszorításokkal járó franciaországi nyugdíjreform, amelynek keretében emelték a nyugdíjkorhatárt, meghosszabbították a szolgálati időt, hosszú távon fenntarthatóbbá teszi a rendszert, elkerüli az államcsődöt, de sok ember életét nehezíti, társadalmi elégedetlenséget szít. Sokat hallunk manapság a kínai gazdaságpolitikáról, amely több százmillió embert emelt ki a szegénységből, a gyors modernizáció jót tett az országnak, de mindez a szakértők szerint együtt járt az emberi jogok korlátozásával, a környezetszennyezéssel.
A hétköznapi embernek mégis szüksége van arra, hogy „vagy-vagy” alapon ítélhessen meg mindent, ami bonyolult. A politikai szereplők ezt az igényt használják ki, ezért nem árnyalnak, csak fehéret és feketét szerepeltetnek a választási étlapon. Ez pedig a demagógia melegágya. Így az ellenfélnek nem lehet részigazsága sem, minden áron rossz színben kell feltüntetni őt. Pedig nincs rossz vagy jó szín, az amúgy színes világ porondján mégis a fekete és a fehér küzdelme zajlik. Johannes Itten egykori svájci festő nem volt politikus, megengedhette magának, hogy megfogalmazza a lényeget: “Színek nélkül halott lenne a világ, a színek őseszmék, a kezdettől való színtelen fénynek és ellentétpárjának, a színtelen sötétségnek a gyermekei”.