„Az egyes esetek nem annyira problémák, amelyeket meg kell oldani, mint inkább drámák, amelyeket meg kell érteni” – olvasom Schauschitz Attila kiváló esszéjében, a Maigret nyomán a világ-ban a Georges Simenonról szóló John Raymond-idézetet. És megértem, miért szeretem én annyira Simenont.
Conan Doyle vagy Agatha Christie is a kedvenceim közé tartozik, ám Sherlock Holmes vagy Poirot esetei csakugyan „problémák”, és az angol, illetve a belga detektív valóban azzal küzd, hogy feltörje őket, azért is hangsúlyozzák fáradhatatlanul az ész szerepét. Maigret viszont nem zseni, legalábbis nem az intellektus zsenije. Hanem a lélekolvasásé.
Minden krimiben a megfejtés a legunalmasabb, pontosabban a rámutatás: a gyilkos egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy elképzeltük! Ugyanolyan ember, mint mi, papucsban, kávézás közben is láthatnánk akár. Nagyon ritka, hogy teljesen különbözik mindenki mástól. Egy közismert angol gyilkos-házaspárról mesélte a szomszéd, hogy „olyanok voltak, akikhez bementél volna egy csésze teára.”
Simenon forradalma éppen ebben áll: észreveszi az „átlagemberben” (egy pillanatra fogadjuk el, hogy létezik ez a képtelenség) a kivételest. De az is csak annyiban kivételes, amennyiben mindennapi: mindenkinek van egy története, és ez nem akkor kezdődik, amikor az első gyilkosságot elköveti, vagy amikor áldozattá válik.
Egy öreghölgy azzal keresi fel Maigret-t, hogy elmozdulnak a dolgok a lakásban; egy öregedő férfi egy padon üldögél, mert otthon nem érzi jól magát; egy fiatalemberen előbb az anyja uralkodik, aztán a felesége. Millió ember küszködik ilyen szerű problémákkal, mégsem ír róluk könyvet senki. A Simenon-krimik titka szerintem ez: az a sok ember mind felismerte magát bennük, és mind úgy érezte, hogy végre őt is észrevette valaki.
Szokás Simenont Dosztojevszkijhez hasonlítani, akár a kárára, akár a hasznára. Az azonban biztos, hogy Dosztojevszkij nem való mindenkinek, a műveltek közül sem; Simenon ellenben mindenkinek és akárkinek való. A bűnügy izgalmas és felületes burkolata vonzó – ami alatta rejtőzik, az talán nem is mindenki számára nyilvánvaló. De mindenkire hat valamiképpen.
Meg hát, hogy primitívek legyünk: egy Maigret-történet a tizede egy Dosztojevszkij-nagyregénynek.
A legfőbb különbség viszont mégiscsak az, hogy Dosztojevszkij főszereplői különleges emberek, éppen ellentétei tehát Simenon szereplőinek. Az öregasszonyban, a padon üldögélő férfiban vagy abban, akit a nők kontrollálnak, semmi kivételes nincs, bármikor ránk köszönhetnének. Nem akarnak Napoleónok lenni, mint Raszkolnyikov, sem az apjukat megölni, mint Ivan Karamazov. Csak élni szeretnének, és az élet rossz oldalán kötöttek ki. Ne feledjük, a legtöbben maradnak, amíg tehetik, és nagyon kevesen szánják el magukat arra, hogy azok ellen forduljanak, akikről azt hiszik, hogy elrontották az életüket.
Inkább reménykednek, hiszen amíg élünk, addig – élünk! És a reménykedés közben belekeverednek ebbe vagy amabba.
Simenon ennek a folyamatnak a csodálatos ábrázolója. Történik valami, mert az ember boldogtalan. És éppen, mert boldogtalan, már egy bűnügy sem tűnik számára annyira vállalhatatlannak. Fizessen meg a világ!
Maigret megérti ezeket az embereket – ez is a siker titka. Elkapja a gyilkost, de nem ítélkezik fölötte. Ki nem állhatja a vizsgálóbírót, az ügyészt és a többit. Ő csak egy ember, akinek szerencséje van, mert boldog házasságban él. Ha nem élne abban, ki tudja, mit követne el?!