Ha már Szentgyörgyön jártok, lépjetek le Brassóba és vásároljatok zöldséget az őszi eltevéshez. Telefonon közölte kérését a lányom, s feleségem vette a lapot: „Ha már itt vagyunk, tényleg bemehetünk a nagybani piacra, így bevásárolhatunk magunknak is”. A szentgyörgyi rokonság, tudomást szerezve a lehetőségről, máris összeállított egy kis listát, hogy ha már arra járunk, azt is vásároljuk meg.
Nos, így már tényleg megérte harmincvalahány kilométert autózni oda, ugyanannyit vissza, s ráadásul megismerkedni egy számomra addig nem létező, ismeretlen világgal: a nagybani zöldségpiaccal. Az útbaigazítás pontos volt, ugyanis egyből megtaláltuk a városon kívül, az elkerülő út mellett fekvő piacot. Azt már tudtuk, hogy a kapun kívül ingyen parkolhatunk, de akkor a hátunkon cipelhetjük a zöldséget, vagy öt lejért behajthatunk, s ott állunk meg az autóval, ahol akarunk, vagy ahol éppen csak tudunk. Külön utca két oldalán sorakoztak a gyümölcsárusok, vele párhozamosan a zöldségárusok, de nem akárhogyan, véletlenszerűen helyezkedtek el, hanem szépen csoportosítva, krumpliárus a krumpliárus mellett, hagymaárus a hagymaárus mellett és a sort az idényzöldségek és gyümölcsök felsorolásával lehetne folytatni.
Egy üres parkolóhelyen hagytuk az autót, gyalogosan jártuk be környékét, keresve a bevásárlási listánkon szereplő temérdek áruból a legjobb minőségűt, s lehetőleg a legolcsóbbat. Nem tudom, hogy a legjobbat megtaláltuk-e, de befőzési paradicsomot egy zsákkal vettünk, kilóját két lejért. Korábban harmincért is vásároltunk paradicsomot otthon, igaz, hogy az külföldön termett, meg jó illata és íze is volt, de a tizenötszörös ár mégis túlzás. Megjegyzem, az étkezésre szánt paradicsomért itt is tíz lejt kértek el. Tény, hogy mindent sokkal olcsóbban beszerezhettünk, mint otthon.
Feleségem elemében érzi magát a piacon, szeret alkudozni a kofákkal, a rendszerint sikerrel is jár igyekezete, szerinte akkor jó a vásár, ha mindkét fél úgy érzi, hogy valóban jó üzletet kötött, ezt pedig csak alkudozással lehet elérni. Én inkább a terepet vizsgáltam – mikor éppen nem krumplival, padlizsánnal, paprikával megrakott zsákot, paradicsompaprikától, azaz gogostól duzzadó banános ládát kellett belegóznom az autó csomagtartójába.
Az árusokat, valamint munka- és életkörülményeiket nézegettem: a kofák hangosak voltak, egymást túllicitálták az áru dicséretében és igyekeztek a vásárlók kedvébe járni; munkakörülményeik amolyan piacosak voltak, azaz, autóból, földre terített ponyváról árultak, kevesen eszkábáltak maguknak asztalt, pultot, amin az árut kínálják. S a jelek szerint sokan ott is laktak, nem hagyták sorsára éjszakára az árut: volt, aki kimustrált lakókocsit parkolt le az áruszállító kamion mellett; más furgonjában vetett magának és kísérőinek ágyat, a ruhák a jármű nyitott ajtóin száradtak, szellőztek. A piac területén büfék, kávézók voltak, többnyire a hajdani állomási restikre emlékeztettek hangulatukban. Párba benyitottam, de mosdóján azt írta, hogy „Defect” vagy csak közölték, hogy használhatatlan. Nem tudom, hol végezhette szükségleteit az a temérdek ember. Bizonyára megoldották valahogy…
A nagy hangzavarban a román beszéd magyar és cigány szóval keveredett, ki-ki úgy érttette meg magát és értette meg a másikat, ahogy tudta, a lényeg az, hogy menjen az üzlet, forogjon a pénz. Rövid idő alatt megtelt az autó csomagtartója, hátsó ülése és indulhattunk hazafelé. Jól bevásároltunk, ugyanis ha már Szentgyörgyön jártunk, leléptünk Brassóba és megvettük az őszi eltevéshez szükséges zöldséget.