Hogyha az ember ezekben az augusztus végi napokban járja szűkebb vagy tágabb pátriáját, a földeken majd mindenhol más látvánnyal találkozik, mint tíz, húsz vagy éppen harminc esztendővel ezelőtt. Eltűntek a kalangyák, nem aratnak már sarlóval vagy éppen kaszával, sőt még aratógépekkel sem, nincsenek már szérűk, asztagok és szalmakazlak, mindenhol a kombájn az uralkodó. Bizonyos vidékeken még a használt, több éves, máshol azonban a legújabbak, ahol légkondicionált kormányos fülkében ül a gép kezelője és ugyanez a helyzet a traktorokkal is.
A kézi kaszálások is már kimentek a divatból, imitt-amott a Székelyföldön még szerveznek kaszáló-kalákakat, de ez inkább arra jó, hogy a helyi vezetőségek örömére fényképezni, filmezni majd a közösségi oldalakon megjelentetni lehessen a székelyharisnyásan és csizmásan kaszáló férfiakat, noha egykor a nyári forróságokban senki nem követett el ilyen merényletet a saját szervezete ellen.
Az évek során szép lassan elballagtak az utolsó szénával megrakott szekerek is, velük együtt pedig az a technika, ahogyan a kis boglyákból nagyok lettek, majd azok olyan tűrésekkel-tekerésekkel kerültek fel a szekerekre, amelyeket rúddal le lehetett szorítani, a csűrökben pedig újra szétszedni, hiszen manapság a bálázás jóval egyszerűbb, legyen akár kockákról, akár henger alakú tekercsekről szó.
A látvány mintha Nyugat-Európa harminc-negyven évvel ezelőtti állapotát vetítené elénk, a mezőkön egyre inkább kanyargó aszfaltutakkal és az ott álldogáló gépkocsikkal egyetemben, és akkor még nem is beszéltünk a villanypásztor hálózatokról, amelyeket szinte mindenhol fellelni, és nem csupán a birtoklás jeleiként, nem csak a medveveszély miatt, hanem igazolva azt is, hogy egyre elterjedtebb az úgynevezett rideg tartás, amikor a juhok és tehenek tavasztól őszig kint élik életüket a legelőkön.
Szóval tudomásul kell vennünk, hogy az idők változnak, a hagyományos művelés már eltűnőben, a farmer, a mezőgazdasági kis- vagy nagyvállalkozó, már nem ugyanaz, mint egykor a földműves, a gazdálkodó és hiába beszélnek egyre többet a vegyszermentes, biogazdálkodásról, a kis kertek és a kis földdarabok már csak az idők szigetei maradnak a huszonegyedik század áramlataiban.
Ahol viszont nosztalgiaként, emlékként, hagyományőrzőként ott vannak még a fesztiválok. A hét végén például Madéfalván, ahol hagyma lesz a főszereplő, még akkor is, ha az idei hagymatermés nem volt éppen kiváló, de hát ez már nem is számít, hiszen nemrég az oroszhegyi szilvafesztivál megtartásáért máshol vásárolt szilvát vittek a községbe. Egyébként a hétvégi gyimesi puliszkafesztiválra sem ott terem meg a kukorica, az eljövendő szárhegyi és szépvízi káposztafesztiválokra azonban lesznek még tartalékok és talán Parajdra is jut, ahol a sóbánya-bezárás sújtotta panziók egy kissé nagyobb bevételre számítanak a töltöttkáposzta fesztiválon és a több hétvégén át körülötte megszervezett programokon.
Volt már sztyeppei bazsarózsa, tubarózsa, tulipán, nárcisz, rebarbara, málna, áfonya, komló és ki tudja még milyen fesztivál, nemsokára Erdély ízei Michelin csillagos szakácsok tolmácsolásával újra eljutnak a gyimesi Borospatakra, azután meg a Bran-kastély környékén, ahol éppen most dzsesszfesztivál zajlik, újra feltűnnek a pásztorok, hogy a nagy őszi számbavételnél kinálják a portékájukat. Szívesen zárnám úgy, hogy napjainkban a tartalom változik és a forma marad. Vagy úgy, hogy a forma változik és a tartalom marad. Dehát egyik sem igaz, hanem mindkettő együtt változik. Ahogyan változók vagyunk mi magunk is a változó időben.