Napelem a templomon?! – csodálkoztam hangosan, mikor megláttam egyik kistérségünkben a templom tetejére szerelt napelemrendszert. Csodálkozásom még nagyobb volt, mikor észre vettem a szomszédos község templomán is ezt a műszaki csodát – vagy micsodát.
A csodálkozáson túl nem tudtam mire gondolni… Átfutott az agyamom, hogy vajon mit szól ehhez a műemlékvédelmi hatóság, aztán megnyugtattam magam, hogy egyik pap sem lehet annyira ostoba, hogy szántszándékkal kihívja maga ellen a hatóság haragját, s ha egyik meg is teszi, kétlem, hogy a szomszédban szolgáló sors- és kortársa is megtenné.
Azért mégsem hagynak nyugton a látottak. Hol a határ a hagyomány és a korszerűség között? Meddig tart a műemlékvédelem és hol kezdődik a liturgikus céloknak és a hívek igényeinek való megfelelés? Lehet-e éles határt vonni a kettő közé vagy ésszerű kompromisszumokra kell törekedni? Egyáltalán van-e szüksége napelemes energiatermelésre egy templomnak? Vagy a plébániának? Eldugott, világvégi településeken működnek-e a proszumer rendszerek, azaz felvásárolja-e az áramszolgáltató a fogyasztó által napközben termelt és el nem fogyasztott fölös áramot, vagy pedig az esetleges tárolásra is kell költeni?
De ezek műkérdések – noha van, ahol valós gondot takarnak – engem inkább az bánt, hogy egy egységes néprajzi tájegység képét, azaz a kultúrtáj összhangját bontja meg a templomtetőre szerelt napelemrendszer. Mint ahogy a kultúrtájon ejtett sebként érzékelem az épület tömegében és az építéshez használt tájidegen anyagok tekintetében a két templomtól nem messze emelt szállodát is. Vagy ne is beszéljünk az egyentervek alapján épített, ipari csarnokhoz hasonló bádog-tornatermekről, netán tornacsarnokokról, amelyek egyáltalán nem illenek falvainkba, s ahol ezt felismerték és a község elöljáróságának jó széndéka és kitartása is volt a jó ízlése és merész elképzelése mellé, no meg kis pénzt is rendelt hozzá, tájba illő, a faluképbe illeszkedő épületeket emeltek.
Ez a személyes, privát, különbejáratú véleményem, s meglehet az is, hogy téves; megeshet, hogy elfogult, hogy korlátolt vagyok, mert nem tévedhet együtt és külön-külön a megrendelő, a tervező, az építkezési engedélyt kibocsátó hatóság, az építő és a létesítményt előszeretettel felkereső turista.
A kétely – hogy netán mégis nekem van igazam – azonban motoszkál bennem, ugyanis Erdélyben van remek példánk a kultúrtáj megőrzésére: Torockó esete ma már az országhatárokon túl is rég ismert, a hagyományos utcakép, településkép megőrzése mellett jól megfér az idegenforgalom, a turistahad kiszolgálása. S a rengeteg turistát nem azzal vonzzák, hogy mediterrán szállodát emeltek a hegyek közé, sem azzal, hogy bóvlit és giccset kínálnak úton-útfélen, hanem saját értékeik felmutatásával és minőségi szolgáltatások biztosításával. S merem hinni, hogy a turista is jobban értékeli az egyedit, a különlegest, a tájra jellemzőt, mint azt, amit bárhol és bármikor megkaphat, s még utaznia sem kell érte tíz- vagy százkilométereket.
Haladunk a korral, napelemet szerelünk templomainkra. Nagyanyámnak volt egy példázata az össze nem illő dolgokról, azt mondta, olyan ez, mintha az ünnepi asztalt megteríteném fehér damasztabrosszal, meisseni porcelánnal, ezüst evőeszközökkel és a közepére tennék egy pár gumicsizmát.