Manapság közkönyvtárakban, magánkönyvtárakban jól látható divat, hogy könyveket selejteznek ki, de mivel senkit nem visz rá a lélek, hogy csak úgy eldobja őket, inkább jól látható helyeken összegyűjtik és szabaddá teszik, hogy vigye aki akarja. Saját városomban, de más székelyföldi városokban is, jól ismerem ezeknek a könyveknek a lelőhelyeit és mivel a könyvfüggőség egész életemben elkisért, bevallom, mindig rápillantok a fölöslegessé vált címekre, vajon nem tudok felfedezni valamilyen rejtett kincset?
A napokban a csíkszeredai Sapientia Egyetemen vettem észre, hogy jó sok angol könyvet tettek szabadon elvihetővé és kezdtem is leszedegetni, nézegetni, majd visszarakni a polcokra, amikor úgy éreztem, hogy egyiküknek föltétlenül be kell kerülnie a hátizsákomba.
A könyv nem volt más mint Alvin Toffler Jövősokkjának az első, 1970-es kiadása, amelynek magyar fordításban megjelent szemelvényeiről kezdő újságíró koromban magam is írtam, és úgy gondoltam, roppant érdekes most újraolvasni, hogy öt és fél évtizeddel ezelőtt a fejlett nyugati országokban és különösképpen az Egyesült Államokban hogyan is vélekedtek a jövőről. És mi az, ami megvalósult a jövendőmondásokból, és mi az, amit megcáfolt az idő.
Túlságosan rövid idő alatt túlságosan nagy mértékű változásokkal kell szembenéznie az emberiségnek. Voltaképpen ezt értette Toffler jövősokkon – ne feledjük még csak 1970-ben vagyunk – és ezeket a változásokat boncolgotta, kilátásaikat részletezte társadalmi, családi és egyéni összefüggésekben, méghozzá olyan olvasmányosan, hogy könyvét már a megjelenés évében hatszor nyomták újra, a rákövetkező esztendőkben pedig angolul még tizenkétszer adták ki, miközben több mint húsz nyelvre is lefordították, így összesen közel húsz millió példányban jelent meg. A szerző életrajzírói pedig nem felejtik el megemlíteni azt sem, hogy könyve ott volt az Egyesült Államok több elnökének az asztalán, ugyanúgy mint a szovjet rendszerváltó Gorbacsov irodájában, sőt mi több, a kinai pártvezérek és a japán miniszterelnökök könyvtárában is.
A 2016-ban, életének nyolcvannyolcadik évében elhunyt Toffler, több tanulmányát követően, már 1970-ben rájött arra, hogy a jövő a személyi számítógépeké és az általuk létrehozható rendszereké valamint az információs társadalmaké. Mindezt akkor, amikor még se híre, se hamva nem volt az internetnek és a mobiltelefonoknak. Azt is világosan látta, hogy ezek majd teljesen átalakítják a nagyvárosokat, a közlekedést, az emberi munkakörülményeket és létrehozzák többek között a távmunkát. A műholdakról, a globális tévézésről, a kábeltévékről már mások is szóltak előtte, de ő már ennek a világkommunikációnak az össztársadalmi hatásait is megbecsülte. Észrevette ugyanakkor, hogy miként alakulnak át a hagyományos családi modellek és értékek, a jövőben miért keresik az emberek egyre inkább az élményeket és kevésbé gyűjtenek vagyontárgyakat, és hogyan alakul ki az a fogyasztói társadalom, amely mindegyre csak vásárol, mert ez még mindig olcsóbb, mint az egyre drágább emberi munkával megjavíttatni valamit. Kevesen tudják, hogy az a prosumer kifejezés is, amelyet itthon manapság a napelemekkel kapcsolatban olyan gyakran hallunk, tőle származik. Production by consumers – a fogyasztók által előállított javak.
Persze, itthon, azokban az években, Európa keleti felében, a hiánygazdaságban, nyilvánvalóan sok mindent még nem lehetett érteni a toffleri gondolatokból, de ma már igazságukat nehezen tudnánk tagadni.
Alighanem – töprengtem magamban a fél évszázaddal ezelőtt megjelent könyvet olvasgatva – a jövőt akkor ismerjük meg a legjobban, amikor már múlt lesz belőle és rádöbbenünk, hogy mégiscsak az emberi gondolkodás tartogatja a legnagyobb esélyt számunkra az elkövetkező időkben is.