Nicuşor Dan államfő kijelentette, hogy amennyiben a parlament elfogadja a 2025/168-as számú törvénytervezetet, amely módosítaná a fasiszta, légionárius, rasszista vagy idegengyűlölő szervezetek, szimbólumok és cselekmények, valamint az emberiség ellen elkövetett népirtás és háborús bűnök elkövetőinek kultusza tilalmáról szóló 2002/31-es számú Sürgősségi Kormányrendeletet, akkor azt visszaküldi a törvényhozásnak.
Mint ismeretes – és az elmúlt heti jegyzetemben részletesebben is foglalkoztam a kérdéssel – a Lex Vexler lényege, hogy kiegészítené és pontosítaná a hivatkozott jogszabály olyan fogalmait, mint a fasiszta, légionárus, rasszista vagy idegengyűlölő cselekmények, illetve ezek terjesztése. Nem mellesleg a jogszabály megnövelné az egyes bűntetési tételeket, ami olyan körülmények között, amikor az internetes felületeken elszaporodott ezeknek a száma és egyes politikusok, illetve pártok nyíltan felvállalták az ordas eszmék terjesztését – egyikük ellen büntetőeljárás is folyamatban van emiatt – teljesen indokolt. Ezt a törvénytervezetet támadta meg Nicuşor Dan az Alkotmánybíróságon, s miután a taláros testület visszautasította óvását, most a parlamentben akarja megtorpedózni a jogszabályt.
Jegyezzük meg, hogy ehhez a köztársasági elnöknek joga van. Az alaptörvény értelmében az államfő egyszer újragondolásra visszaküldheti a parlamentbe a már elfogadott törvényt, ám amennyiben a törvényhozás változatlan formában fogadja el, akkor az automatikusan életbe lép.
Az elnök csökönyössége egy olyan jogszabály ellen, amely nemcsak időszerű, de összhangban van minden jóérzésű ember véleményével szinte megmagyarázhatatlan. A Vexler törvény elutasításának kizárólagos haszonélvezői a szélsőséges pártok és politikusok lennének, beleértve azt a George Simiont, aki ellen Nicuşor Dan két hónappal ezelőtt kampányolt és akiről azt állította, hogy a politikában csak „egy szerepet játszik el”. Kárvallottja lenne azonban mindenki, akit sérelem ért, mert meggyalázták a szélsőségesek és egyértelmű jogszabály hiányában az igazságszolgáltatás nem tudja felelősségre vonni az agresszor(oka)t. De ugyancsak kárvallottja lenne egész Románia, hiszen az a közösség, amelyhez máskor büszkén valljuk, hogy tartozunk, az Európai Unió értetlenül áll az államfő gesztusa előtt.
Van továbbá a kérdésnek egy jogi vetülete: Nicuşor Dannak, mint állampolgárnak joga van nem egyetérteni az Alkotmánybíróság döntésével, mint ahogyan ezt ő meg is fogalmazta: „véleményemet akkor is fenntartom, ha az Alkotmánybíróság mást mondott”. Mint államfőnek azonban Nicuşor Dan-nak kutya kötelessége betartani a taláros testület döntését. Ha ugyanis ágál ellene, akkor ezzel azt üzeni, amit Georgescu és hívei már rég szajkóznak, hogy az Alkotmánybíróság döntéseit figyelmen kívül lehet hagyni. Más szóval elutasítja a jogállamiságot, ami rendkívűl súlyos dolog egy államelnök részéről.
De tegyük félre a morális szempontokat. Az elnök gesztusa, amelyet sportnyelven én ki nem kényszerített hibának minősítek, minden tekintetben politikai öngól. Ha ugyanis a parlament az elnöki közbenjárás nyomán elutasítja a Lex Vexlert, akkor Nicuşor Danról a jégeső sem mossa le a felelősséget, hogy ellenállt a szélsőséges eszmék megfékezését célzó korszerűbb jogszabály elfogadásának, tehát egy követ fúj Simionnal és társaival (akárcsak a tusványosi táborba készülő Orbán Viktor). Ha viszont a törvényhozás módosítás nélkül újra elfogadja a törvényt, akkor ez annak a jele, hogy az államfőnek nincs politikai súlya, alkalmatlan alkotmányos feladatának betöltésére, lám a parlament rá se hederít.
Márpedig az államelnöknek nem az a dolga, hogy törvénytervezetekkel hadakozva ellentéteket generáljon, hanem ennek épp az ellenkezője, az hogy egyeztessen és konszenzust keressen az állam intézményei és a politikai pártok közötti vitákban, megvalósítsa a nemzeti egységet.