Minap egyik nagyáruházban a hűtőpultokat néztem végig, a másnapi ebéd alapanyagát szerettem volna megvásárolni. Az egyik pultban a balkáni konyha minden térségbeli nemzet által magáénak vallott finomságát láttam, több gyártó termékei sorakoztak fel benne. A szóban forgó finomság a miccs. A köznyelvben így ismerjük, román közvetítéssel érkezett nyelvünkbe és úgy is honosodott meg. Még akkor is ha – emlékezetem nem csal – Páskándi Gézának tulajdonítják magyarított változatának atyaságát, noha nem találtam erre bizonyítékot: ő csórékolbásznak nevezte a hagyományos magyar konyhában ismeretlen eledelt. A kolozsvári Szabadság portálon olvastam az alábbi mondatot a kedvelt finomság vélt eredetéről: „a hagyomány szerint a miccs a bukaresti óvárosi Iordache-vendéglőből indult hódító útjára, amikor egy este a vendégeknek annyi sültkolbászt kellett készíteni, hogy kifogytak a kolbászbélből és a tulajdonosnak az az ötlete támadt, hogy az előkészített, megfűszerezett darálthúst kolbász alakúra nyújtva, kisebb adagokban süti meg a rostélyon. Az ételt a vendéglő egyik törzsvendége, Nicolae Orășanu (1833–1890) újságíró keresztelte el.” Nem tudom, igaz-e a történet, tény azonban, hogy a Balkán országaiban ismeretes ez a húskészítmény, csevapi, csevapcsicsa a neve a déli szlávoknál, a törökországi Rodostón pedig Tekirdag Köfte néven kínálják. A különbség annyi, hogy míg a Balkánon főként marha- és birkahúsból készítik, mifelénk a disznóhús az egyik legkedveltebb alapanyag, a választékban találhatunk két- vagy három húsfajta különböző arányú keverékéből készített változatot is. Ráadásul kivételt képez az uniós tiltó rendelkezések hatálya alól a miccs összetételében szereplő szódabikarbóna és a kármin, e két adalék használata csak a miccsben engedélyezett.
Nos, nézem az áruházban a hűtőpult tartalmát, a címkéken keresem a termékek árát, s feltűnt, hogy a román ’mici’ megnevezés magyarul hányféle változatban szerepel: az egyik címkén ’ibériai sertésszelet’ olvasható, a mellette lévőn ’kis sertéshús bárány’, egy másikon ’kis sertés marha’. Pedig közönséges miccs volt valamennyi. Dicséretes az áruház igyekezete, hogy magyar többségű településen magyarul is felcímkézze az általa forgalmazott termékeket, de az internetes fordítóprogramok, netán a mesterséges intelligencia gépies használata nem vezet a várt eredményre, a különböző logika alapján építkező nyelvekre való fordítás esetében ilyen és ezekhez hasonló torz fordítások jellennek meg: a szókapcsolatok tagjait egyenként lefordítva és egybefűzve nem biztos, hogy a keresett megnevezést adják. Klasszikus példa erre az immár viccé érett hidegfelvágott – rece sustăiat; a jegybe lépett – a intrat în bilet; vagy anyakönyvkivonat – mamă-carte-afară-tren.
Hazaérve olvastam a hírt, hogy egy civil jogvédő szervezet szóvá tette, hogy egy állami intézmény megyei intézményeinek honlapja csak román nyelven érhető el a 20 százalékot meghaladó magyar lakossággal rendelkező megyékben is, jelzésére pedig a bukaresti központ fordítóprogram alkalmazásával magyarul is elérhetővé tette a honlap tartalmát. Ezesetben is méltányolandó a szándék, de a magyar és a román szaknyelvet egyaránt ismerő szakember szolgáltatásainak igénybe vétele nem spórolható meg, már csak azért sem, hogy a tájékoztatás ne csapjon át félretájékoztatásba.
Szomorúbb azonban, amikor magyar többségű önkormányzat magyarul közzétett anyagában látni, hogy fordítóprogram vagy mesterséges intelligencia használatával ültették át magyarra a románul megfogalmazott szöveget. Ebben is a szavak egyenként magyarul vannak, értem is őket, de mondatba fűzve bődületes baromságok kerekednek ki belőle. Az emberi tényezőt nem lehet és nem szabad megspórolni, ha valóban a kétnyelvűség, az állampolgár tájékoztatása, szolgálata a cél, s nem pedig porhintés azok szemébe, akik fontosnak tartják a nyelvi jogok kiharcolását és azok érvényre juttatását, alkalmazását. Mert egy rosszul fordított jogi vagy közigazgatási szöveg hatása nem ugyanaz, mint a hűtőpulton a húskészítmények címkéjének vicces szövegéé.