Az időnek mindig meg vannak a maga találó egybeesései. Június végén emlékezhettünk arra, hogy tizennyolc éve hunyt el Domokos Géza, és éppen azokban a napokban, a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, két olyan könyvről esett szó, amelyek az erdélyi magyar emlékezetben vele együtt felejthetlen alkotói hármast hoztak újból olvasóközelbe.
Aki nem tudja, hogy hol keresse, a zágoni temetőben nem könnyen találja meg Domokos Géza sírját. Semmiféle hivalkodás, majdhogynem egybeolvad egykori falustársainak temetkezési helyeivel. Ám sírkövének jobb felső sarkában, a név és az évszámok után, ott egy kis szerény jelkép, amelyet mi, romániai magyarok, a digitális kor előtti olvasók, nagyon is jól ismertünk: a Kriterion-embléma, a könyvre utaló szárnyas lovacska, a Pegazus alakja.
És úgy gondolom, ez a jelkép nem véletlenül maradt vele holtában is, hiszen Domokos Géza maga is tudta: életének ez volt a legnagyobb teljesítménye. A Kriterion kiadó. Az egyre jobban szorongató, a szavainktól is megfosztani akaró, egyre keményebb diktatúra éveiben a Kriterion körül gyülekező romániai magyar értelmiségnek, az állandó küzdelmek és nem ritkán kompromisszumok árán megszületett könyvek magyar olvasóinak ez maradt a legfontosabb közösségi, azonosság-megtartó élménye és eszköze. Talán nem árt a mai fiatalokat sem emlékeztetni, hogy amikor Romániában már megszünt a magyar rádiósugárzás, amikor felszámolták az állami tévé magyar adását, amikor a napilapokban bármiféle magyar település- és földrajzi nevet el akartak tüntetni, akkor még mindig ott voltak a Kriterion-könyvek, amelyekbe a szó szoros értelmében kapaszkodni lehetett.
A Pegazus-embléma pedig annak a kiváló grafikusnak, Deák Ferencnek köszönhető, akinek munkássága sok-sok éven át elválaszthatatlanul kapcsolódott a kiadóhoz, és akit az ugyancsak Domokos Géza alapította Kriterion Alapítvány hetvenedik születésnapján, 2005-ben, Kriterion Koszorúval is kitüntetett több évtizedes alkotói és könyvtervezői munkásságáért.
A 2013-ben elhunyt Deák Ferencről Banner Zoltán két éve írt Kolozsváron most újra bemutatott könyvet és méltán társult hozzá egy olyan idei kiadvány, amelyben Dávid Gyula szerkesztő tucatnyi jól össze válogatott írással arról a Bálint Lajosról emlékezett meg, aki immár egy évtizede nincsen közöttünk.
És hogy ki volt Bálint Lajos? Nyugodtan fogalmazhatok úgy, hogy a Kriterion-könyvek szürke eminenciása, az a műszaki szerkesztő, akinek a neve mindig kis betűkkel szerepelt a hátsó lapon, de akinek munkája nélkül egyetlen kötet sem hagyhatta volna el a nyomdát.
A digitális kor, a számítógépek manapság teljesen átalakították ezt a mesterséget, de azokban az években, a kész kézirattal a kezében, a műszaki szerkesztő tervezte meg a könyv formátumát, vagyis az alakját, ő döntött a betűtípusokról, amelyek szinte észrevétlenül könnyebbé tették az olvasást, és ő tanácskozott Deák Ferenccel és más képzőművészekkel az illusztrációkról.
Összefoglalva: most július közepén is nyugodtan elmondhatjuk, hogy az előző hónap vége olyan alkotói hármast hozott újból közelképbe az erdélyi magyar szellemi életben, amelyre nem csak most, hanem évek múltán is nagyon fontos emlékezni és emlékeztetni. Mert amíg könyvek lesznek – és bármiféle baljóslatú próféciák ellenére még hosszú ideig lesznek – addig nevük itt marad közöttünk.