Csíkszereda jelentéktelen kisváros volt az impériumváltás előtt is, után is, ismertségét a városhoz tartozó csíksomlyói klastrom és a köréje épült intézményrendszer adta. Nem sokkal a Nagy Háború kitörése előtt telepítették Csíksomlyóról a városba a megyei adminisztráció intézményeit, és emeltek új kórházat, törvényszéket és – nem utolsó sorban – új iskolát, amelybe átköltözött Somlyóról a nagy múltú gimnázium. A békeidők azonban nem sokat tartottak, az új intézmények még gyökeret sem eresztettek jóformán, a háború késleltette, majd az azt követő összeomlás és impériumváltás gátolta szerves fejlődésüket. Az 1916-as román betörés volt az első nagy sorscsapás a város 20. századi életében, anyagi romlást hozva. Ezt tetőzték a háborús történések. A háború után jött az összeomlás, a bizonytalanság, majd berendezkedett az új hatalom: többségi létből kisebbségbe szorult a térségben számbeli többségben élő magyarság. A hivatalnokréteget gyakorlatilag felszámolta az új hatalom, nagyon sokan repatriáltak, az oktatás visszaszorult az egyházi iskolák falai közé. A földreform elvitte a nagybirtokok nagy részét – ez Csíkban főként az intézményfenntartó közösségi birtokokat érintette. A bizonytalanság időszaka után azonban az itt maradt közösség hozzálátott élete újjászervezéséhez, teret engedve a Kós Károlyék által megfogalmazott Kiáltó szó imperatívuszának: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”
Az új hatalom első évtizedében Csíkban is elindult valami. Kacsó Sándor, a Brassói Lapok főszerkesztője így számol be a csíki történésekről a lapjában közölt terjedelmes írásban 1930-ban: „Körül-belül végigtapogattam már az egész Székelyföldet. Kötelességem volt ez, ugy is, mint újságírónak és ugy is, mint akinek minden székelyföldi keserűségek természetszerűleg a ’szive gyökeréig fájnak’.” Miután beszámol keserű tapasztalatairól, elégtétellel és bizakodva állapítja meg: „Egy-két művész, egy-két tanár, egykét úri asszony összefogott, és ’szőttesbált’ rendezett a Csíkszereda melletti falvakban. Bizonyos, hogy tudták, mit s miért csinálják. És az is bizonyos, hogy útkereső kínlódásainkban senki jobban rá nem tapintott a lényegre, mint ők. Azt a gyökeret találták meg, amiből ki kell hajtania a megújhodásnak.” Majd így folytatja: „Az a lelkes csíkszeredai társaság, valóban alapvető gazdasági tételre bukkant. Azt kell adnunk, sőt azt kell eladnunk, amink van. És használjuk mi is azt, a mit magunk tudunk előállítani. A Székelyföldről eddig kifolyt a pénz. Az első kötelesség az, hogy ne adjunk ki többet, csak amennyi feltétlenül szükséges. A második az, hogy adjunk, sőt eladjuk azt, ami a miénk, ami belőlünk fakad s ami márka, mert üdébben művészi és tartósan jobb nincs semmi, mint a székely szőttesek és kézimunkák! Ez a tavaszi szellő indult el Csíkszeredából… Most már csak az kellene, hogy a szellőből szél legyen, a szórványos akarásból rendszer.”
Kacsó Sándor elégtétellel nyugtázza: „S lám: ennek a régenvárt zenének is hallatszanak már az előfutamai. Az a csíkszeredai társaság kibővült s most, junius elején, a pünkösdi búcsú idején, amikor tizezerek zarándokolnak a Somlyói Szűzhöz, népművészeti kiállítást rendez. A távolabbi cél: Kulturház és Muzeum Csíkszeredában. A közelebbi: demonstrativ erővel megmutatni és megkedveltetni azt a székely népművészetet, amely uj irányba indult kulturális fejlődésünk bőséges forrásává lehet. Mert az a fontos… Nem a napi politika harcai, a tülekedés, az egymásravicsorgás!” ’Így buzdítja olvasóit: „Ezt neveljétek, toljátok, taszítsátok előre, székelyek, mert ez bennetek az exportérték”, ugyanis mint művészeink már bebizonyították, „a hazai értékekkel át lehet törni nemcsak az erdélyi, de az egyetemes magyar kultúra határait is.” „Én állítom, hogy a gazdasági megújhodás alapja is ez a sajátos (mert saját és nem higan lemásolt!) kultúra kiterjedésében lesz” – olvasható eszmefuttatásában. A Kacsó Sándor által vázolt keretbe illeszkedik az Ezer Székely Leány Nap találkozó megszervezése 1931-ben, s a fent ismertetett célok érvényesek mindmáig. No meg ma is igazak a közel 100 esztendeje leírt sorok közállapotunkról: „Marosszéken és Kisküküllőben még alsóznak az emberek és unitárius pohárból isszák a bufelejtőt. Udvarhelyszéken áll a napipolitika s centigrammnyira mérik ki mindenkiből a világnézetet, hogy érdemtelenül magasra tolják, vagy ártatlanul megkövezzék. Háromszéken egyesek tulmagasra nőnek, hogy könnyebben hullathassák könnyeiket a többiek fejére. De Csikban már mozdul valami…” Ezt bizonyította az Ezer Székely Leány Napja szombati rendezvénysorozata…