Két pozitív illúzió motiválta azt a vékony, de mégis létező választói többséget akik Ilie Bolojant a miniszterelnöki, Nicuşor Dant pedig az államfői székbe segítették. Az egyik az, hogy a kormányfő bizonyította intézményvezetői hatékonyságát, kegyetlenül karcsúsítani fogja a központi közigazgatás személyi állományát, kirúgja az összes ingyenélőt, vége lesz a rokoni, haveri alapon történő kinevezéseknek, végre bezárja, összevonja a fölösleges állami ügynökségeket, a megmaradó pénzből pedig felvirágzik az ország, amint történt ez Nagyváraddal polgármestersége idején.
A másik illúzió pedig az volt, hogy Nicuşor a civil szférából érkezett, nem mocskolta be magát „ezekkel”, ergo felszámolja a korrupciót, a pártmutyikat, a helyi kiskirályok hatalmát, megszabadítja kis hazánkat a „vörös pestistől”.
Ami Bolojant illeti, ő valóban ég a vágytól, hogy húsba vágó reformokkal billentse helyre a költségvetés egyensúlyát (ez neki testhezálló feladat), ám hajlamos megfeledkezni arról, hogy kormánya meglehetősen heterogén politikai koalíció, amelyiket nem annyira a közös célok, mint a közös ellenség – a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) – terelt egy karámba. A Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) között kibékíthetetlen politikai és személyi ellentétek vannak. A népszerűtlen megszorító intézkedések pedig megjósolhatóan felerősítik a kormányzó pártok közötti ellentéteket, máris érzékelhető, hogy a szociáldemokraták próbálják enyhíteni a költségvetési lefaragások mértékét, nem szívesen nyúlnának a nyugdíjakhoz és a bérekhez, hiszen ezzel saját választói bázisukat roggyantanák meg. Bolojan nem olyan vezetőnek tűnik, aki kifinomult diplomáciai érzékkel el tudná simítani a kormányban mutatkozó politikai ellentéteket, ráadásul az államfővel való együttműködése sem ígérkezik zökkenőmentesnek (elég ha a hozzáadott értékadó körüli vitájukra gondolunk). Mi következhet mindebből? Nem, nem előrehozott választás, az az alkotmány előírásait figyelembe véve inkább csak elméleti lehetőség. Ennél rosszabb az elhúzódó válság, a folyamatos patthelyzet, az egymásra mutogatás, a belső információk kiszivárogtatása, az úgynevezett bozótharc a kormánypártok között, amiből csak a szélsőséges ellenzék profitálhat.
Ami pedig Nicuşor isten ostora szerepét illeti, az igencsak nehezen képzelhető el, ilyen értelemben lehetőségei korlátozottak. Egyrészt nincs abban a helyzetben, hogy kirúgjon pártokat a koalícióból, de ha lenne, ez akkor sem működne, hiszen a PSD nélkül nincs parlamenti többség. A băsescui modell – nevezetesen az, hogy ígérgetésekkel, zsarolással átültessenek a szocdemektől a liberálisokhoz képviselőket és szenátorokat – ez esetben szintén nem életképes megoldás, hiszen – ha jól számolom, akkor 59 PSD-s honatyát kellene megvásárolni, ami azért még Băsescunak sem menne, aki pedig dörzsöltebb volt Nicuşornál. Ennél sokkal életszerűbb az, hogy a kormánypártok az USR-től váljanak meg, ugyanis azt követően, hogy az SOS Romániából és a Fiatal Emberek Pártjából (POT) hét képviselő és egy szenátor „its gone” (azaz elment) a PSD-hez, további egy pedig a PNL-hez, a három kormánypártnak (PSD, PNL, RMDSZ) megvan a szükséges parlamenti többsége a kormányzáshoz, úgyhogy „nix ugri-bugri” – hogy egy másik klasszikust is idézzek.
Ennél nagyobb probléma az, hogy Nicuşor Dannak nincs elnöki programja. Amikor a választási kampányban arról kérdezték, hogy miért hagyta ott a főpolgármesterséget az elnökjelöltségért, azt mondta, hogy azért, hogy ne Simion, Antonescu vagy Ponta legyen az elnök. Minthogy ezt a vállalását már teljesítette, nem tudni, hogy egyáltalán akar-e még valamit megvalósítani mandátuma alatt.
Úgy tűnik, nagyon hamar megtörik az ország két legfontosabb vezetőjének varázsa, miközben a szükséges reformok megvalósítókra várnak.