Minap Alcsíkon autóztam és feltűnt, hogy milyen nagy kiterjedésű krumpliföldek vannak, azok mennyire rendezettek és milyen szépek virágba borulva. No nem egy hollandiai tulipánföldéhez kell hasonlítani a virágzó pityókaföld látványát, ugyanis az étkezési burgonya nem dísznövény, tehát összehasonlítási alapunk sincs a kettő között. De meg kell adni, hogy a gondozott, ápolt, helyenként öntözött krumpliparcellák látványa is szemet gyönyörködtető, lelket melegítő. Nem tudom, kinek a földjén és kinek a munkája révén terem az áldás, tény azonban, hogy áldás van a megművelt földön, mint általában az emberi munkán. Amúgy azt tartják, hogy Csík a pityóka hazája. S az is volt a tervgazdaság idején, mert a térség zord éghajlata miatt nagyobb eséllyel termett a burgonya, mint a kalászosok, így inkább burgonyát termesztettek a nagyobb összefüggő területeken.
De ez nem volt mindig így: több forrásból is olvastam, hogy az Amerikából származó növényt először az Újvilág felfedezése után 1511-ben írták le az európaiak, más források szerint azonban Columbus már 1492-ben Kubában találkozott a növénnyel. Az öreg kontinensen 1519-ben jelent meg Olaszországban, a német tartományokban az 1600-as évek derekától kezdett terjedni, s egy évszázad leforgása alatt valamennyiben meghonosodott. Persze, népes ellenző és támogató táborral rendelkezett, mindkét fél komoly érveket sorakoztatott fel a gumók fogyasztása ellen és mellett. A vitáknak az 1771–72-es éhínség vetett véget, „Ekkor szorult rá Europa arra, hogy nagy mennyiségben termeszsze” – olvasható K. Karlovszky Endre A burgonya meghonosítása Erdélyben című tanulmányában. A millennium évében, 1896-ban a Magyar Gazdasági Szemle folyóiratban megjelent tanulmány szerint Erdélyben a növény első hivatalos említése 1767-ben kelt, Mária Terézia császárnő ugyanis megparancsolta, hogy „a nagyfejedelemség összes lakosait s különösen azokat, akik hegyes, terméketlen vidéken laknak, a földi alma vulgo „Erdäpfel” termesztésére intsék.” Nem sok foganatja volt a parancsnak, a legfőbb eledelnek továbbra is a gabonakenyér – Csíkban a kukoricakenyér, azaz a málékenyér – bizonyult. Érdemes idézni e növény elfogadástörténetének alakulását: „a közöny rögtön megszűnik, amint egy más jó tulajdonságát is fölfedezik a burgonyának; azt, hogy szeszt lehet főzni belőle. Ez 1768 végén, vagy 1769 elején történhetett s mert már ez utóbbi év első hónapjaiban legmagasabb helyről egymást érik a burgonya termesztését s a belőle való szeszfőzést sürgető parancsok.” Székelyföldön ezt követően hamar elterjedt a növény termesztése, de éppen Csíkban a gazdák nehezen adták be a derekukat, azt hitték, hogy a pityóka franciabetegséget, azaz vérbajt, szifiliszt okoz – innen a franc essen belé kívánságunk, amit nem a legjobb barátunknak szoktunk intézni. Újabb éhínség kellett ahhoz, hogy megszűnjön a burgonyával szembeni ellenkezés, az 1795. és az 1815. évi bizonyult a legborzalmasabbnak, ekkor tönkre ment a gabonatermés java.
Pityóka szavunk nem székely sajátosság, noha sokan annak hinnénk, az Erdélyi Szótörténeti Tár tanúsága szerint 1767-ben Székelyföldön, 1801-ben Szolnok-Doboka vármegyében is szerepel írott dokumentumban. Érdekes, hogy a magyar nyelvterület nyugatabbi részein a pityóka szó hallatán az ital, ittasság jut az emberek eszébe, holott értelmező szótárunk Vörösmarty Mihálytól és Jókaitól vett idézettel támasztja alá a pityóka szó burgonya, krumpli jelentését.
A pityóka és a szesz házassága a tervgazdaságban intézményesült, Alcsíkon szeszgyár működött hajdanán, s a szövetkezetek egyik elsődleges feladata az volt, hogy „ütemesen lássák el jó minőségű burgonyával”. A rendszerváltás meghozta a nagyüzemi termelés és a hasból vett számokat tartalmazó termésjelentés megszűnését, a gazdák összekényszerített földterületei újból magántulajdonba kerültek – még ha nem is mind azoknak a tulajdonába, akik azt beszolgáltatták a téeszbe –, sőt, megjelent a társas művelés igénye egyrészt a gépesítés szükségessége, másrészt a területtulajdonosok hajlott kora és leszármazottjaiknak távolléte vagy hozzá nem értése miatt.
Mindennek eredményét láthattam virágba borulni Alcsíkon, s azt is megtudtam, hogy a burgonya „virágait XVI. Lajos a gomblyukában, Mária Antoinette királyné pedig a hajában viselte s igy divatvirággá tette az udvaronczok között.”