„Szeretem a magányos utazásokat […], mert ilyenkor emlékeim is velem utaznak, néha bent a kocsiban, de néha kint a mezők fölött, árnyékos erdőkben vagy a pocsolyák csillogásában, ahol egy-egy gólya tart őrséget olyan katonás tartásban, hogy csak az őrbódé hiányzik mellőle és a szuronyos puska a válláról” – idézem Fekete Istvánt, aki ötvenöt évvel ezelőtt, 1970. június 23-án hunyt el, és nem mellékesen január 25-én volt a születése 125. évfordulója. Néhány napja, június 21-én, a dombóvári Művelődési Házban Fekete István-konferenciát tartottak, amelyen a József Attila-díjas íróra és a dombóvári Fekete István Múzeum harmincéves jubileumára emlékeztek.
Az esemény kapcsán a szervezőknek ifj. Fekete István írt egy levelet, amelyből most néhány gondolatot idézek: „Nincsenek szavaim, melyekkel méltóképpen megköszönhetem Bodó Imrének, a dombóvári Fekete István Kulturális Egyesületnek és a mai konferencia résztvevők közül sokaknak azt az önzetlen munkát, amit Édesapám emberi értékeinek és író kiválóságának ápolása és megőrzése érdekében hosszú éveken keresztül kifejtettek. Nekem kisgyerekkorom óta bálvány volt Édesapám. Szívem minden becsületével állíthatom, hogy hosszú életem alatt nem találkoztam vele őszintébb, szerényebb, melegszívűbb és bátrabb emberrel.”
Most visszakanyarodom az édesapához, Fekete Istvánhoz, akinek a tollából számos ifjúsági könyv és állattörténet született; a barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelőjeként tartják számon a mai napig.
Eleinte a vadászkalandjait jegyezte le, később azonban egyre komolyabban kezdett foglalkozni az írással. Első regénye A koppányi aga testamentuma, a cselekmény pedig a török hódoltság idején játszódik Somogyban. A főhős egy végvári vitéz, Babocsai László, akinek édesapját a koppányi aga, Oglu legyőzte és megölte egy párviadalban. László fogadalmat tett arra, hogy bosszút áll apja gyilkosán egy újabb párviadalban, és végül elérte a célját. A könyv ismertetőjéből kiderül, hogy a halálra sebzett aga utolsó perceiben békejobbot nyújtott ellenfelének, és arra kérte, hogy leányát, Zsuzsát, akit magyar felesége szült, vegye gondjaiba. Megjegyezném, hogy Koppány, azaz Törökkoppány egy Somogy megyében található község, és a Koppány folyó mellett fekszik. Az sem mellékes, hogy a korábban említett regény 1937-ben 1. díjat nyert az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság regénypályázatán.
Szeretném még megemlíteni Fekete István önéletrajzi elemekkel gazdagított, Zsellérek című regényét, amely országosan ismertté tette őt, nemcsak rajongókat, hanem ellenségeket is szerezve számára, olyanokat is, akik súlyosan bántalmazták. Noha 1939 és 1944 között hétszer adták ki és több tízezer példányban kelt el, 1946-ban betiltották, az újabb megjelenésére pedig egészen a rendszerváltásig kellett várni. Évekig egyetlen sort sem közöltek Fekete Istvántól, ráadásul mezőgazdászként sem dolgozhatott.
1951-ben tanárként helyezkedett el, majd számos állattörténet és ifjúsági regény született a tollából… mást nem engedtek meg neki. Íme, néhány cím, amely valószínűleg a hallgatóknak is ismerős: Kele, Lutra, Tüskevár, Téli berek, Bogáncs, illetve a Vuk.