Telefonom jelzi, hogy megtettem-e naponta a tízezer lépést. Jól nevelt a kis bestia, ugyanis nem reklamál, ha ne teljesítettem az általa kitűzött célt, de becsületére váljék, hogy jelez, megdicsér, ha netán mégis eleget tettem az elvárásnak. Tegnap is elismeréssel illetett – még délben –, hogy megtettem az elvárt tízezer lépést, s este pedig elégtétellel nyugtáztam, hogy okosórám is regisztrálta a teljesítményt, azt, hogy gyalogoltam 15 443 lépést, azaz 9,62 kilométert és elégettem 1150 kalóriát. Tudom, hogy mennyi a 15 443 lépés, ugyanis érzem sajgó lábaimban. Azt is tudom, hogy mekkora távolság a 9,62 kilométer, ugyanis ennek körülbelül egyharmada a táv a lakásom és a munkahelyem között: ez gyalog 40-50 perces utat, elektromos rollerrel bő negyedórás távot, autóval nyolc percnyi utat jelent – ha idejében elindultam – s mintegy húsz percnyit, ha elkapom a reggeli csúcsforgalmat, ráadásul még parkolóhelyet is kell keresnem. S hogy mennyi az a bizonyos 1150 kalória, amennyit hosszas gyaloglással sikerült elégetnem? Meglepődtem: nagyjából két tízdekás tejcsokoládé, vagy négy zsemle nyújtotta energia. A napi energiaszükségletem a mindentudó online felületek szerint kb. 2100 kalória, de sejtem, hogy ennél többet sikerül magamhoz vennem még a megspórolt reggelivel, a tudatosan egészségesre fogott ebéddel és a lazára engedett vacsorával is. Mert hát az ember gyarló, főleg én.
De honnan jön a napi tízezer lépéses kényszer? Ezúttal is dr. keresőmotornak tettem fel a kérdést – megjegyzem: írásban, mert én konzervatív vagyok – és megtudtam, hogy az Egészségügyi Világszervezet – vagy ahogy gyakran halljuk: a WHO – napi 10 000 lépés megtételét javasolja, s életmódunkat is ehhez a bűvös számhoz viszonyítja. Ezek szerint ha naponta kevesebb mint 5000 lépést teszünk, mozgásszegény az életmódunk. Ha naponta a lépéseink száma 5000 és 7500 között van, a fizikai aktivitásunk alacsony. Átlagos a tevékenységünk, ha naponta 7500 és 10 000 közötti a megtett lépéseink száma. Aktív életmódot folytatunk, ha naponta 10 000 és 12 500 lépés között teszünk meg és rendkívül aktívak vagyunk, ha lépéseink száma ennél is magasabb.
Ugyanaz a forrás arról tájékoztat, hogy a napi 10 000 lépés megtételének ajánlása az 1960-as évek közepén jelent meg először, az első elektronikus lépésszámláló feltalálása után, s valójában a 10 000 lépés az első japán lépésszámláló Manpo-kei szó szerinti fordítása. Nem tudok japánul, így nem tudom igazolni az állítást, de feltételezem, hogy nem blöff és nem parasztvakítás, hanem a színtiszta valóság.
De van egy olyan érzésem, hogy nem a japánoktól ered a 10 000 lépés kényszere, hanem mint sok más egyéb, ez is magyar találmány: a híres-neves magyar Omega együttes 1969-ben adta ki 10 000 lépés című albumát, s a címadó dal szövegéből kiderül, hogy az nem csupán 6-7 megtett kilométert és hét-nyolcszáz elégetett kalóriát jelöl, hanem egy elérhető és motiváló célt is megfogalmaz: „Tízezer lépés olyan sok, / Tízezer lépésre vagyok, / Tízezer lépésre ott vagy, / Tízezer lépés kéne csak.”
Nos, tegnap a telefonom megdicsért. Meg az okosórám is. Na jó, a kettő egy és ugyanaz, mert szinkronban működnek, ugyanazt az értéket mutatják. De attól még jól esik a két forrásból jövő megerősítés, elégtétellel tölt el, hogy nem toporogtam hiába, hanem elértem azt vagy oda, amitől vagy ahonnan éppen tízezer lépésre voltam. S ha nem sajog a talpam, s nem süt veszettül a nap, holnap is megteszem ugyanezt a távot, elégetek ugyanennyi kalóriát, hogy okoseszközeimnek és buta fejemnek egyaránt kedve teljen. Hátha holnap is dicséretet kapok tőlük, mert hát mástól hiába is várok…