A Bukaresti Rádió hallgatói még emlékezhetnek rá, amikor két évvel ezelőtt bemutattam Fazakas Ida első verseskötetét, a Fohász sötétedés előtt címűt. Nos jó hírem van, a közelmúltban megjelent a tanárnő második – immár sokkal vaskosabb – kötete, amelyik a Még egy dobbanás címet viseli.
Nem tehetek róla, de nekem a cím Ady Endre: Még egyszer című második verseskötetét juttatja eszembe és nemcsak a cím hasonlósága okán. Mint ismeretes, koszorús költőnk első kötete, a Versek 1899-ben jelent meg Debrecenben és nem okozott különösebb feltűnést. Bár csírájukban már ezekben a költeményekben is fel lehetett fedezni a későbbi nagy versek szellemét, jobbára még a XIX. századi késő-romantika jegyeit viselték magukon. Talán nem függetlenül attól, hogy megjelenése után egy évvel Ady Nagyváradra költözött, ahol már egy sokkal nyitottabb, európaibb szellemmel találkozott, mint a cívisvárosban, második kötete, a Még egyszer valósággal berobbantotta őt a magyar irodalom élvonalába az olyan látnoki versekkel, mint a Lápon, Hideg május vagy az Utolsó részlet.
Mint minden párhuzam persze ez is sántít kissé, mert Fazakas Ida első kötete is magán hordozta a szerző legfőbb stílusjegyeit, a Még egy dobbanás viszont már tematikájában sokkal változatosabb, hangvétele is árnyaltabb, nehezen lehetne osztályozni mindazt, ami a költőnőt foglalkoztatja. Számomra különösen megkapó az, hogy a magvasabb mondanivaló megértetéséhez Fazakas Ida részletesen kidolgozott természeti képekkel indít, s aztán hagyja, hogy az olvasó megteremtse az összefüggést a természet és az emberi lét mulandósága között. Jó példája ennek a Betolakodó című vers, amelyből itt csak két rövid részletet idézek: „Rezgő lombja dúsan zöldellt, / karcsú fehér karjaiban / madár szimfónia fészkelt. / Duhaj kedvvel keringtek / ereiben ifjonti nedvek, / hírnökei az időbe / ágyazott végtelennek. / Útjukba nem állt semmi / akadály, semmi göröngy. Ám egy szép napon / a jegenyére rátelepedett / orvul, egy sunyi betolakodó / fagyöngy.” Ekkor még kevesen gondolják, hogy a vers az élet-halál harc nagyszerű allegóriája lesz a költemény utolsó soraiban: „Szívében elpattant egy ér, / sápadtan sóhajtott a lomb, / mind bennebb hatolt húsába / halálcsókjával a dér… / De a buja zöld gomolyag / egyre csak terpeszkedett / s telhetetlen önzésében / a kopár fa fölé emelkedett. Lám, ma ég és föld között / kevélyen ünnepli győzelmét.”.
Némiképp meglepett – mégpedig kellemesen – az, hogy a magvas gondolatok mellett Fazakas Idát a közélet jelenségei is foglalkoztatják, s véleményének emelkedett formában, de kristálytiszta egyértelműséggel hangot is ad. Lássunk erre is egy példát az A közeg, amiben élünk című prózaversben: „Lesz-e békés közbeszéd? / Akarjátok látni hogyan éltek? / Figyeljétek csak a közbeszédet. / A szót, ami mérgez. / A szót, ami indulatot gerjeszt. / Ékes példák, ízleljétek: / – szemétláda; görény / – gumikeresztény / – büdösbogár; bunkó; tetű / – szerencsétlen rohadt lelkű stb. stb.” Néhány sorral lejjebb a szerző joggal teszi fel a kérdést: „S kire zúdulnak a méltatlan támadások, a felelőtlen vádaskodások? Ki áll a célkeresztben? Ki a furmányosan felépített ellenségkép? / Mindenekelőtt a kiszolgáltatott kisebbség… (bőrszín, faj, etnikum, nemi orientáltság stb.)” Hogy aztán a vers végén elhangozzék a (költői?) kérdés: „Mikor lesz, ó Istenem, végre békés a közbeszéd, ahol utat tör magának az EMBERSÉG!”.
Azt hiszem, hogy olyan világot élünk, amelyben Fazekas Ida pontos látleleteire, érzékeny lelkületére, őszinteségére, élettapasztalatára és bölcsességére nagyon nagy szükség van.