Manapság sem megy ritkaságszámba, hogy amikor valaki betér egy modern képzőművészeti kiállításra és meglát egy absztrakt képet, akkor vagy azonnal kisomfordál az ajtón, vagy azt kezdi fejtegetni társának, hogy ilyent az óvodások is tudnának készíteni.
Pedig az a gondolat, hogy a festészet nem lehet csupán a táj, az ember, avagy ha úgy tetszik, a minket körülvevő világ egyszerű lemásolása, visszatükrözése már alapvető módon meghatározta a képzőművészet úgymond tizenkilencedik-huszadik századfordulós klasszikus avangárd áramlatait és ezt követően pedig kisebb-nagyobb történelmi időszakok után mindig visszatért.
Ugyanez maradt az alapelve a második világháború utáni törekvéseknek, mint ahogyan ugyanilyen alapon ágaztak szét azok a posztmodern irányzatok, amelyek adott mértékben a huszadik század végének és huszonegyedik század első évtizedeinek a kortárs művészetét is megszabták és megszabják, összhangban a társadalom hullámverésével.
Talán úgy is fogalmazhatnék: a képzőművész egész egyszerűen megszünt a valóság bármiféle átültetésének és közzétételének az eszköze lenni, hanem rájött arra, hogy az alkotás saját magából, saját belső világából, saját gondolataiból indul ki, ehhez kell megkeresnie a szükséges vonalakat, formákat, színeket, felületeket, arányokat, tárgyakat, egymáshoz rendeléseket, ellentétbe állításokat, párhuzamokat, technikákat vagy bármi mást, amivel képes elmondani mindazt, ami benne rejtőzik, és lehetőleg úgy, hogy másokban is valamiféle visszhangot keltsen, legyen az egyetértés, elutasítás, közömbösség, meghökkenés vagy az értelemnek és az érzelmeknek ennél jóval szélesebb skálája.
Ráadásul az „elmondás” szó az elhangzott mondatomban a szóbeliségből származik és csak kényszerből használom, hiszen a képzőművészek vizuális nyelvének megértéséhez, átéléséhez csak ráadást jelentenek a szavak, mindaz ami egy-egy kiállítás megnyitóján elhangzik, az voltaképpen nem más, mint egyfajta tolmácsolási kisérlet kétféle jelrendszer között, amely a maga teljességében képtelen visszaadni a vizuális eredetit.
Napjaink képzőművészetének értése, megértése azonban nem megy magától és ehhez segítenek hozzá az olyan igényes könyvek, mint az Újvárossy Lászlóé, amely a nagyváradi Holnap kiadó gondozásában, Szűcs László szerkesztésében nemrég jelent meg. A szerző, Munkácsy Mihály díjas vizuális művész, a Partiumi Keresztény Egyetem Képzőművészeti tanszékének az oktatója 2011 és 2022 között, és több egyetem vendégtanára, hetilapok és folyóiratok tervezője, Kortárs művészeti spektákulum című kötetében három nagy fejezetben foglalja össze jórészt már megjelent írásait. A Reflexiók csoportos kiállításokról című első részben több velencei biennáléról és más nemzetközi képzőművészeti seregszemléről osztja meg gondolatait, és beférnek ide a székelyföldi grafikai biennálék is. Ezt követően kortárs művészek portréi, majd olyan esszék, tanulmányok előadások sorakoznak, amelyben síkra száll többek között az újra elharapozó művészeti giccs ellen, legyen az bármilyen, akár nemzeti fogantatású is.
Aki a kortárs művészet megértéséhez keres fogódzókat, annak föltétlenül érdemes elolvasnia Újvárossy László könyvét, amely igen izgalmas szellemi kalandozásra hívja a képzőművészeket és a vizuális művészetek iránt érdeklődőket egyaránt.