A sztyeppei bazsarózsa Európában csak a Fekete-tenger környékén és a Káspi-tenger mentén őshonos, a Mezőségre a világ etnobotanikai lexikonjaiba azóta bevonult Alexandru Borza, többek között a kolozsvári botanikus kert megalapítója és a retyezáti természetvédelmi övezet létrehozója telepítette. A két és fél hektáros területet az utódoknak sikerült megmenteni a kollektívizálástól, rezervátumá nyilvánították, sőt mi több, a növényt még két kisebb parcellára is áttelepítették, ahol évszámok jelzik az ültetések időpontját. A bazsarózsa domboldalak szerencsére jó távol esnek a legközelebbi község, Mezőzáh központjától, így nincsenek kitéve különösebb emberi beavatkozásnak, a virágzás néhány hetes időszakában pedig korlátokkal jelzett ösvényekkel óvják a virágokat a turistáktól, a „mindent a szemnek, de semmit a kéznek” általam feltételezett jelmondat jegyében.
A Maros megyei Mezőzáh másik látványossága egyébként a részben felújított Ugron kastély, ezt alig több mint egy évszázada építtette az osztrák-magyar monarchia diplomatájaként Ugron István és körülötte igen kiterjedt arborétumot is létrehozott, amely manapság ugyancsak gondozásra szorul.
Amikor nemrég arra jártam, teljes pompájukban víritottak a bazsarózsák, a kedves hallgatók sok-sok fotót megtalálnak a látványról a világháló különböző oldalain, így nem is erről szeretnék beszélni, hanem inkább arról, amit nem sokan vesznek észre és mégis hatalmas változásokat tükröz.
Aki régebb ugyanis átszelte a Mezőséget, mindenekelőtt hatalmas pusztaságokat, végeláthathatatlan legelőket és leginkább a faluszéleken omladozó házakat látott, talán jónéhányan még arra is emlékeznek, hogy az út menti sáncokban turkáló fekete sertések kisebb-nagyobb seregei utaltak arra, hogy a helyi megélhetés kihasznál minden lehetőséget a családok fenntartására.
Manapság azonban sokfele teljesen más a látvány. Hatalmas területek vannak egybeszántva és megművelve, jól látszik, hogy nem akármilyen gépi erőkkel munkálták meg a talajt, ami azt is jelenti, hogy a háttérben jelentős potenciállal rendelkező mezőgazdasági vállalkozások állhatnak. Ugyanis kötve hiszem, hogy a mezőségiek béreltek volna a földszomszédjaiktól nagyobb területeket, amint az a Székelyföldön gyakran megesik, itt az uniós támogatásokon túl is belföldi,de még inkább külföldi tőkeerőnek kellett megmozdulnia.
Mostanig világos volt számomra, hogy az ország nyugati részén leginkább az olasz és a holland, a délin pedig a török, arab és perzsa vállalkozások művelnek meg egyre nagyobb földterületeket, a mezőségi változásokról azonban még nem hallottam.
Romániában az uniós előírásokkal összhangba hozott törvény szabályozza a földvásárlásokat, a haszonbérbe adásokat, a külföldiek mindenekelőtt az országban létrehozott cégek révén gazdálkodhatnak, gondoltam, ezen a nyomon indulva csak megtalálom, hogy kinek-minek köszönhető a Mezőség látványos átalakulása. De nem sikerült. Csupán jónéhány esztendővel ezelőtti összefoglaló adatokat találtam, akkor az ország össz-mezőgazdasági területe öt-hét százalékának a külföldi megműveléséről beszéltek, többek között olyan háttérrel, amelyben megtalálhatók például a brit nyugdíjalapok, hogy csak egy érdekes példát említsek.
Mindenesetre a politikusok néhány kinyilatkoztatásának túlbeszélt és túlírt elemzései között a hazai újságírók számára érdekes téma lehetne annak a feltérképezése, miként alakul mifelénk a mezőgazdasági termelés, milyen a profitképzés, kik dolgoznak és hogyan dolgoznak, mit termelnek.
Korántsem annak a demagóg jelmondatnak a jegyében, hogy nem adjuk el az országot, hanem azoknak a tanulságoknak a levonásával, hogyan lehet termővé változtatni a hatalmas, még mindig parlagon heverő területeket.
Nos, kissé távoljutottunk a bazsarózsáktól, de hát azok szirmai néhány héten belül lehervadnak, a mindennapi élet viszont megy tovább.