Választások után, akár örüljünk, akár bosszankodjunk az eredmény láttán, eltöprengünk, hogy milyen jó lenne végre, ha alkalmas embereket, nem nethuszárokat, médiabohócokat bíznánk meg a társadalom vezetésével. Eldöntjük, hogy a következő választásokon olyan jelöltet támogatunk, aki az igazság útját követi, nem olyanokat, akik a népszerűséget hajszolják, akik igazat és szépet hazudnak az egyenes beszéd helyett. Aztán megtapasztaljuk újra és újra, hogy a mai professzionális politika nem képes ezen az úton járni. Nem, mert ma már nincsenek vagy talán nem is voltak soha komoly politikusok, olyanok, akik elmagyarázzák az embereknek, mi egy-egy dilemma valóságos tétje ahelyett, hogy egyszerű, de hamis alternatívák elé állítanák őket. Olyanok, akik ismereteikre, lelkiismeretükre hallgatnak ahelyett, hogy a közvélemény-kutatások szirénhangjára hagyatkozzanak.
A Corriere della Serában Ernesto Galli della Loggia ír arról, hogy egy friss közvélemény-kutatás kimutatta: az olaszok 64 százaléka azt szeretné, ha hazája csökkentené az Ukrajnának nyújtott támogatást. Az olasz politológust ez az eredmény egy 1938-as franciaországi közvélemény-kutatásra emlékezteti, amelyből az derült ki, hogy a franciák 57 százaléka helyeselte a Müncheni paktumot, vagyis, hogy Hitler szabad kezet kapjon Csehszlovákiával szemben. Az ilyen eredmények mindkét esetben csak azt tükrözik – írja della Loggia –, hogy az emberek békét akarnak. Rövid távon ugyan kifizetődőnek látszik, hogy a békevágy megtestesítőjének szerepében tetszelegő politikust támogassuk. Hosszabb távon viszont a tartós békét akkor lehet megőrizni, ha sikerül elrettenteni az agresszort.
A fiatal politológusok azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy nem a választók emóciója határozza meg a társadalom politikai irányultságát, miután a politikai vezetők egyre tudatosabban használják a közvélemény-kutatások eredményeit a választói magatartás befolyásolására. Közvélemény-kutatással legitimálni lehet valamelyik politikai szereplőt, illetve meg lehet gyengíteni az ellenfél hitelességét. A megfelelő pillanatban feltett kérések arra is alkalmasak, hogy kimutassák egy-egy téma fontosságát, amit aztán fel lehet turbózni vagy lehet ejteni, mert nem mindegy, mely témák kerülnek a nyilvános tér középpontjába.
Jacques Derrida néhai francia filozófus évtizedekkel ezelőtt már rámutatott, hogy a közvélemény sokkal gyorsabban változik, mint ahogy egy-egy politikai probléma megoldása megérik. Az intézményeknek stabilitásra van szükségük, a közhangulat viszont véletlen, napi hatásoknak van kitéve. A közvélemény-kutatások ily módon a kormányok hiteltelenítésének eszközeivé is válhatnak. Ebben az a nagy kockázat, hogy a demokratikus kormányzat legitimitása is megszűnhet, helyet csinálva az önkénynek.
Maguk a kormányok is egyre sűrűbben készíttetnek közvélemény-kutatást, már csak azért is, hogy követni tudják a közhangulat hullámzásait. Aminek a sajtó fölé kerekedő média a legfőbb buktatója. A médiának folyton újdonságra van szüksége ahhoz, hogy növelje az eladott példányszámot, illetve a nézőszámot vagy a hallgatóságot. Újdonságnak pedig főként az számít, ha a közvélemény változik. Ezért a médiatermékek maguk is a hullámzások gyakoriságát mozdítják elő. Ezt úgy érik el, hogy a politikai térben azt a faék-egyszerűségű, fekete-fehér válaszokat tolják előtérbe, amelyek előidézik a változást, nem az alapos és körültekintő érveket és ellenérveket a problémák megoldására. Így a mélyebb összefüggések, a célravezető megoldások, amelyek a társadalom jövőjét helyes irányba fordítanák, egyre inkább háttérbe szorulnak.
Mindezeket tudván érdemes lenne elsajátíttatni a kritikai gondolkodást fiataljainkkal. Jó lenne, ha egymásra találna újra az értelmiség és közössége.