Csíkszereda büszke jégkorongcsapatára, s ez a büszkeség megmutatkozik abban is, hogy mikor a kék-fehérek játszanak, valóságos zarándokhellyé lesz a jégcsarnok, környéke egyetlen hatalmas parkolóvá változik. A hatalmas szurkolótábor tagjai óhatatlanul Tőrös Gábor két jégkorongozót ábrázoló alkotása mellett haladnak el, de – sajnos – nem sokat láthatnak belőle, ugyanis előtte, az út mellett tömör fenyőfasor szimbolizálja a székely helytállást, eltakarva a kilátást a Vákár Lajos nevét viselő jégcsarnokra és a szoborcsoportra. Mikor a pályát 1971-ben avatták és amikor a műalkotást 1979-ben felállították még nem voltak ott azok a fák, jól érvényesült a szobor, háttérben a műjégpályával.
A korabeli sajtó tanúsága szerint 1979 szeptemberének első napjaiban „Megyénk művelődési-művészeti életének képviselői elfogadták és Nagybányán átvették Tőrös Gábor képzőművész alkotását, a Jégkorongozók című (inox-acélból készült) szoborcsoportot, amelyet a Csíkszeredai Jégpalota előtt fognak felállítani.” A szobrot a jégcsarnok előtti téren helyezték el, avatója a csíki hoki félévszázados évfordulója alkalmából szervezett ünnepség része volt. Az október 2-i, keddi Hargita írja: „Az ünneplőbe öltözött fiatal municípiumban vasárnap kezdődött az évforduló rendezvényeinek sorozata. Koradélután a Jégpalota előtt a megyeszékhely dolgozói és a számos meghívott jelenlétében szoboravatásra került sor. Tőrös Gábor nagybányai szobrászművész alkotása állít emléket a kemény, férfias sportág művelésének.” Idővel a szobor a város részévé vált, a közösség sajátjának tekintette, olyannyira, hogy a városi folklórba is bevonult. A Hargita Népe 2004. május 1-i száma idézi a következő anekdotát Az örök csíki hokisok címmel: „Tőrös Gábor jégkorongozókat szimbolizáló szoborcsoportjának leleplezése után, a csíki székely megnyugodva állapította meg: – No, van nekünk is két hokistánk, akiket biztos, nem visznek el Bukarestbe.”
A közösség törődésének jeléről számol be Erőss Vilmos is a lapban 2004. májusában, olvasói levelében közli, helyi hokirajongók kezdeményezték, hogy a szobor talapzatára írják fel az 1929-es évszámot – azaz a csíki hoki születésének évét – és egy, a folytonosságot jelölő kötőjelt. Az ötlettel felkeresték a művészt is, akinek válaszát is idézi: „A szobor talapzatára elképzelt felirat nem rossz ötlet. Semmiképpen nem zavaró a szoborkompozícióra. Nekem csak ennyi a hozzájárulásom, a többi az Önök dolga!”
Annak már nem leltem nyomára a sajtóban, de hallomásból tudom, hogy lelkes hokirajongók emléket akartak állítani a szobor körül azzal is, hogy körbeültették tujabokrokkal. Ha szarkasztikus lennék, azt mondanám: azért, hogy ne látszodjék, milyen rossz állapotban van a talapzat, lévén, hogy hiányzik róla helyenként a travertin-burkolat. De az idők során a tájidegen tuják megnőttek, már-már teljesen eltakarják az amúgy is a terebélyes fenyők függönye mögé kényszerített szoborcsoportot. Igaz, hogy időnként javítgatják a talapzatot, de nem annyira gyakori esemény az, hogy észrevétlenül elmenne mellette az ember: Ferencz Imre írja egyik 2002-ben kelt glosszájában, hogy „A szoborcsoport (…) a napokban megújult, mivel a talapzatát végre renoválták, felújították. Bravó, fiúk, csíki gyerekek! – lelkendeztem, és jött, hogy írjak Tőrös Gábor szobrászművésznek Nagybányára: Uram, végre a mulasztás jóvátéve, az érdemes alkotását az érdemes város kezdte megbecsülni!” Látva a szobor jelenlegi állapotát, s az azt körbeölelő növényrengeteget az az érzésem, mintha a város, a közterek gondozói, a közösség általában szégyellné a büszkeségüket megjelenítő szoborcsoportot, ugyanolyan mostohán bánik vele, mint más köztéri alkotásokkal: Zsigmond Márton helyenként eltakart óriásmozaikjával a mozi homlokzatán, Márton Árpád, Pálffy Árpád és Gaál András Cantata profana-frízével a színház nagytermében, Márton Árpád és Nedel Aurel térfigyelő kamerával és utcanévtáblával elrondított terrakotta-kompozíciójával a színház homlokzatán, vagy ugyancsak Márton Árpádnak a Majláth Gusztáv Károly teret határoló falat díszítő mozaikjával, amelyet eddig bokrok takartak, most meg friss vakolásnyomok rondítanak.
Méltán büszke a csíki ember a hokira. De legalább ennyire büszkének kellene lennie a köztereit díszítő művészi alkotásokra is.