Az egyik református kollégiumot vizitáltuk. Első megbeszélésünkön az iskola vezetőtanácsával tekintettük át az eddigi sikereket, sikertelenségeket, teendőket. Elhangzott néhány adoma is, korábbi és mai kisebbségi sorsunkat illusztrálni:
– A francia a világ legnehezebb nyelve – mondta a francia. – Úgy írják: Marseilles, s úgy olvassák: Márszej.
– Az angol a világ legnehezebb nyelve – mondta az angol. – Úgy írják: Greenwich, s úgy olvassák: Grinics.
– A magyar a világ legnehezebb nyelve – mondta a székely. – Úgy írják: Sfintu Gheorghe, s úgy olvassák: Sepsiszentgyörgy.
A poént a felnőttek mind ismerték, csak a vezetőtanács diáktagja kérdezte meg elgondolkodva: mikor volt ez így?
Elmagyaráztam, hogy a nyolcvanas évek közepétől a magyar település neveket nem lehetett a sajtóban használni, így az újságírók a Cenk alatti városnak nevezték Brassót, Pece parti városnak Nagyváradot, Szamos partinak Kolozsvárt.
Érdeklődéssel hallgatta, mint én valaha nagyapáim történeteit a világháborúról, hitetlenkedve, hogy ilyesmi a múltban megtörténhetett. Töprengve megkérdezte:
– De miért volt ez jó a hatalomnak?
Rákérdeztem:
– Olvastál a mankurtokról? Csingiz Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap című könyvében beszél róluk. A mankurt a türk mondák engedelmes rabszolgája, aki a szörnyű kínzás hatására elfelejtette a nevét, szüleit, kultúráját, nyelvét, és csak a legalapvetőbb létfunkciókra képes. Ilyen mankurt sorsra ítéltek volna, miután elfelejtjük szülőföldünk magyar helyneveit, aztán szüleink nevét, anyanyelvünket…
Elszomorodva a magam által előcsalt emlékeken, hozzáfűztem:
– A világ ma is tele van mankurtokkal…
– Ezt még senki nem mondta el nekem – mondta az ifjú refis. – Pedig ez fontos! És annak a türk írónak a könyvéről sem tett említést senki. Miért nem?
Elgondolkodtam azon, hány könyv van, amit el kellene olvasnunk, olvastatnunk gyermekeinkkel, amelyek megóvnának attól, hogy a történelem ismételje önmagát, hogy a múlt árnyai ne kísértsenek.
A refis diák kérdése motoszkál bennem napok óta: miért ódzkodunk attól, hogy könyvet ajánljunk fiataljainknak? Nem akarunk divatjamúltaknak tűnni? Mert úgy tudjuk: úgy sem olvas senki?
Bán János írja: „Mióta világ a világ, tudjuk, hogy egy jeles és erős birodalmat, kultúrát, civilizációt úgy lehet a legkönnyebben és legeredményesebben meghódítani, legyőzni, megsemmisíteni, ha megrendítjük hitét, elvágjuk tagjainak őseihez, őstudatához fűződő szálait. Vagyis ha átneveljük őket. Ha agyatlan, önálló gondolatokra nem képes, ám mindenben engedelmes masszává silányítjuk őket. Ha új, tetszetős, de valójában tőlük idegen eszmékkel és importált öntudattal helyettesítjük a sajátjukat. Manapság a tömegmédia és a globalizáció hadoszlopai végzik ezt a munkát, kerülve az erőszakosságnak és tudatosságnak még a látszatát is.”
Miért válunk mi is önként mankurtokká, miért van az, hogy még csak kísérletet sem teszünk alapkönyvek ajánlására érdeklődő fiataloknak? Mert hasonulni kívánunk Mankurtország boldog tudatlan polgáraihoz, akikhez már el sem jut a kérdés: És erről nekünk miért nem beszél senki?